Az ellenségem ellensége

Hóhér a kínpadon

Bemutató: 2008. február 28.

Valós eseményekről filmet készíteni mindig is nagy kihívás. Főleg, ha a főszereplő egyáltalán nem pozitív hős, sőt, a világ kifejezetten szörnyetegként tartja számon. Ilyenkor szoktak a rendezők mélyenszántó, lélektani filmeket készíteni, és megmutatni, hogy az életében rémnek tartott személy legbelül valójában egy érző ember.

Kevin Macdonald egyáltalán nem próbálkozik ilyesmivel. Klaus Barbie-t, a „lyoni hóhér” néven elhíresült Gestapo parancsnokot racionálisan, minden szentimentalizmus vagy szépíteni akarás nélkül mutatja be filmjében. Nem visz bennünket közel Barbie-hoz, nem analizálja, nem tanulmányozza a pszichéjét, nem próbál magyarázatot adni a történtekre, hanem csupán tényfeltáró dokumentumfilmet készít. Tényszerűen, valós dokumentumokra, nyilatkozatokra, bizonyítékokra alapozva bemutatja nekünk, mi történt vele a második világháború és náci „kiskirálysága” után.

Macdonald kronologikusan, hat kis részre bontva mutatja be Barbie sorsát a háború elvesztése után: hogyan vált épp azok beépített emberévé, akik azelőtt ellene harcoltak -- vagyis amerikai titkosügynökké --, hogyan bújtatták a francia kiadatás elől Klaus Altmann néven Bolíviában, ahol is a Hóhér természetesen nem hagyta abba működését, dolgozott, amíg Beate Klarsfeld fel nem fedte valódi személyazonosságát. Barbie ezután börtönbe került, majd kiszabadulva, a ’70-es években politikailag újra aktivizálta magát és a náci mozgalmat, míg el nem kapták, és el nem szállították Franciaországba, ahol életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték 1987-ben. Büntetését nyugodtan, ám igazságtalannak tartva viselte 1991-es haláláig. Barbie nem tartotta magát bűnösnek: úgy gondolta, amit tett, azt a háború indokolta. És nem büntethetik meg ezért a háború után.

A cselekmény majdnem két szálon fut: az egyik az izgalmas, narrációval kísért elbeszélés, eredeti filmfelvételekkel a hóhérról, áldozatairól, a tárgyalásáról, nyilatkozatairól, fényképekkel kiegészítve. Ezt kísérik a „beszélő fejes” interjúbevágások. Az előbbi ritmusa pörgő, szinte játékfilmként meséli a történetet, a második inkább magyarázza a képsorokat, új színezetet, többletjelentést adva nekik. Eredeti ötlet, hogy a film időnként egy korabeli filmhíradót idéz: a 6 „fejezet” közötti összekötők pedig a régi mozifilmek vetítésének kezdetét.

Számos, más-más szemszögből elmondott emlék érdekessé teszik a történetet, és hitelesíti is

A filmet láthatóan több évnyi előkészület, kutatómunka előzte meg: ezt bizonyítja a rengeteg eredeti dokumentum, amely a filmben látható, az archív felvételek és a sok megkérdezett riportalany. Ezáltal színes és hitelesnek tűnő képet kapunk a Barbie körüli történésekről, a politikai szálakról. Macdonald számos különböző embert szólaltat meg: riportereket, zsidó származású áldozatokat, a francia ellenállás tagjait, kutatókat, újságírókat, ügyvédeket, csupa olyan embert, akik valahogy kapcsolatba kerültek Barbie-val: még a lányát is. Tény, hogy a számos, eltérő, más-más szemszögből elmondott emlék érdekessé teszik a történetet, és hitelesíti is. Az interjúk nem igazán árnyalják Barbie alakját: legtöbbjük kegyetlen, gyilkos szörnynek tartja, mások szerint csak egy elvakult ember, aki a munkáját végezte. Természetesen a lánya majdnem az egyetlen, aki pozitívan nyilatkozik a hóhérról. Néhány volt „kollégája”, szomszédja is udvarias, kedves embernek tartotta a magánéletében.  A nyitóképben még maga a Hóhér is megszólal: nem bánta meg tetteit, úgy érzi, most is tudja, mit akar, talán mást, mint ifjúkorában, de az embernek mindig követnie kell egy irányt. De hogy ki volt pontosan ő, mit becsült a náci eszmén kívül, mit szeretett, mi bosszantotta, mint embert, arról szó sem esik.

Viszont a rengeteg, folyton visszatérő és néhol indokolatlanul bevágott beszélő fej eszembe juttatja a mondást: a kevesebb több. Jobb lett volna szelektálni a megszólalókat, hiszen némelyikük nem tesz hozzá semmi pluszt a filmhez, csak elismétli, amit más, vagy ő mondott korábban. Az elején mindig felirat jelzi, ki beszél, de a második bevágásánál már nincs felirat, így a sokadik megszólalásnál már valószínűleg elfelejtjük, ki is volt ő: a nácivadász, az amerikai újságíró, a bolíviai újságíró vagy a megvert áldozat? 25 „beszélő fejet” nehéz megkülönböztetni. Így némely szereplő, sőt, néhány csak ismétlő képsor is feleslegessé válik: megtörik a film ritmusa, néhol unalmassá válik tőle. Rövidebbre vágva izgalmasabb lett volna az eredmény.