sex hikaye

Az emigráns – Minden másképp van

Egy megalkuvás nélküli élet

2007. április 18. - Vajda Judit

Bemutató: 2007. április 19.

2-2  /  4
Az emigráns – Minden másképp van
Ha valakitől nem vártuk volna, hogy profi színészekkel forgatott nagyjátékfilmes műemléket állít az emigrációban élő Márai Sándornak, az az emlékezetes dokumentum- (Nevelésügyi sorozat) és dokumentum-játékfilmeket (Jutalomutazás, Filmregény – Három nővér) jegyző, általában amatőr szereplőkkel dolgozó Szalai Györgyi és Dárday István.
Az emigráns (szinopszis)
Egy 84 éves házaspár él két óceánnyira a hazától, egy olyan városban – San Diegoban, - ahol egy teremtett lelket sem ismernek. Hatvankét éve élnek együtt, ebből több mint 40 évet emigrációban. Ez az egymásrautaltságnak, az egymás feltételezésének olyan állapota, melyet legtöbbünk elképzelni sem képes.„L. látási képessége nem javult, inkább rosszabbodott, az orvos szemoperációt javasol, de L. fél az altatástól és én is félek, nem merem az új műtétet ajánlani, sem elutasítani, reábízom a döntést. A halál kettesben, egyidőben a legnagyobb ajándék lenne mindkettőnknek. Ebben az évben személyes ismerőseink közül már a sereghajtók is elmentek. Nincs bennem semmiféle tiltakozás az elmenés ellen, csak a meghalás módja nyugtalanít. Rá kell bízni a sorsra. Megéltük a teljes életet.”

A görög sorstragédiákba illő sorsot a férfi írásaiból, belső monológjaiból, európai emlékeiből, a hétköznapok mikrovilágából és a leépülés folyamataiból követhetjük végig.

Hetente egyszer bejárónő, két-három hetente telefon Amerika túlsó feléről, az örökbefogadott fiúktól, aki családja révén inkább amerikai, mint magyar. Hírek a hazából, ahol már ünnepelnék, hazavárnák, de ő nem mehet. Fogadalmat tett, hogy amíg egyetlen orosz katona csizmája tapossa a szülőföldet, addig nem megy haza, és egyetlen sorsát sem publikálhatják.

Ehhez az elhatározáshoz életet végéig eltökélten ragaszkodott.

MS. Író. A huszadik századi magyar irodalom ünnepelt, majd agyonhallgatott és ma újra felfedezett nagy alakja. Emigrált a fasizmus elől, majd újra – és végleg – a kommunizmus elől, nem vállalt „bűnrészességet” és félt, hogy hallgatni sem engednék.

A felesége, aki abszolút epizódszereplő volt, most főszereplővé lép elő, és vele az a férfi is, aki érzelmeiről, magánügyeiről korábban szemérmesen, tartózkodóan hallgatott. „Éjjel és nappal csak Vele törődöm. Iparkodom elviselhetővé tenni az állapotot, ahogy lehet. Mintha már nem is lenne külső személyiség, teljesen azonos vagyok Vele.”

Egy napon muszáj kórházba vinni az asszonyt. A kórházban a férfi naponta találkozik a magatehetelen, tolószékben ülő haldoklókkal, akik kisminkelve, frizírozva színes, divatos holmikban, mintha a halál maszkabáljára indulnának. Hálaadás napján írja: „Mély hála, hogy találkoztam Vele és együtt éltünk le a teljes életet. Mély hála. És mindenen túl elmondhatatlan fájdalom.”
Felesége létezése – mert már nem él a kórházban, csak létezik – még tartoztatja, de már készül. Egy városi fegyverkereskedésben vásárol egy pisztolyt, majd beiratkozik egy lőtéri tanfolyamra, ahol a tizenöt évestől minden korosztály jelen van, és célozni tanul.

Egy napon szelíd ünnepélyes mosollyal fogadja az ápolónő – szavak nélkül is megérti: utoljára ülhet felesége ágya mellé.

Mindösszesen hárman vannak jelen, amikor az asszony hamvait egy motorcsónakról – mint valami modern Kháron ladikról – az óceánba szórják. A szertartás egyszerre abszurd és fenséges. Benne az írók örök hódolata az óceán előtt, és a mérhetetlen veszteség.

„A magány körülöttem olyan sűrű, mint a téli köd, tapintani lehet” jellemzi az elkövetkező két évet. Egy láda mélyén sok apró kockás füzetet talál, felesége évtizedek óta vezetett naplóit. Ezeket olvasgatja s egyre inkább a múlt lesz a jelen.

Miközben szinte tárgyilagosan várja a halált, aggódva figyeli magát, nehogy elmulassza, amikor még maga választhatja meg a pillanatot. „De a meghalás lehet probléma, különösen a mostani időkben, amikor kitalálják a mesterséges létezés trükkjeit” – írja egyik utolsó levelében.

Váratlanul – két heti kómában fekvés után elveszti fogadott fiát J-t is. „Elment az utolsó ember is, akihez még közöm volt” – konstatálja. Csak a fájdalom ébreszti rá, hogy mennyire szerette. Menye, unokai udvarias amerikaiak, egyetlen sorát sem olvasták soha, fogalmuk sincs, ki az a Márai Sándor.

Utolsóként egy magyar riporter látogatja meg. Arról próbál beszélni Vele, hogy most már igazán hazatérhetne, minden változóban van.

 Az utolsó bejegyzés 1989. január 15-én: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom, itt az ideje …” és eldördül a lövés, egy következetes élet következetes befejezése. Vajon visszatartotta volna-e, ha tudja, hogy pár hónap és az oroszok kivonulnak Magyarországról?

A történet akkor is drámai erővel bírna, ha főhőse nem óriási személyiség és alkotóművész lenne.

Ez a halál nagy története.

Ez az emigrációs lét nagy története.

Ez egy holtomiglan-holtodiglan története.

A „haza” nagy története. A hazáé, amely számára az anyanyelvben lakozik.
A lényegre csupaszított történet, amelyben premier módón jelennek meg a szerelem, az összetartozás, a halál, valamint a hovatartozás kérdései – alig pár helyszínen játszódik. Ennek ellenére fontos alkotói szándék azonban, hogyha csak utalásokban is – emlékek, álmok formájában – az egész huszadik század felidéződjön a nézőben. Ugyancsak fontos, hogy a film képi világa, pátosztól mentes, de érzelemgazdag legyen, melyben a legapróbb tárgyaknak, jelenségeknek is arca van.

Álmok, emlékek, az európai helyszíneken: Kassán, a szülővárosban, Budapesten, Nápolyban, Rómában, Párizsban, Berlinben és New Yorkban, a Föld felszínén szövik át a film történetét.

És írás, folytonos írás és gondolkodás, állandó küzdelem a lényeg megőrzéséért és kifejezéséért. Egy huszadik századi magyar író egyetemes érvényű sorsának története, felhasználva a film adta képi-, hangi-, és zenei  eszközök katartikus lehetőségeit.

Címkék

premier , kritika , kritika


2-2  /  4

nka emblema 2012