Az emigráns – Minden másképp van

Egy megalkuvás nélküli élet

Bemutató: 2007. április 19.

Az alapul szolgáló utolsó Naplóból adódóan a film Márai Sándor, pontosabban a Márai-házaspár utolsó éveiről szól. A Lolának becézett Matzner Ilona és Márai összesen 62 évet élt le együtt. Ezt a szoros összetartozást jelzi, hogy Az emigránslegnagyobb része a házaspár San Diegó-i otthonában játszódik, a négy fal közt. Saját, különbejáratú világukból mindenki mást kizárnak (csak egy bejárónő érkezik hozzájuk hetente egyszer), még örökbefogadott fiukkal, annak igazi amerikai feleségével és a két unokával is kizárólag nyilvános helyeken (étteremben, kórházban) találkoznak, s az állandóan csörgő telefonra is csak a legritkább esetben válaszolnak.

Márai és Lola a filmben csak saját relációjukban ábrázoltatnak, egyedül saját fiatalkori önmagukkal és korábbi emlékeikkel vethetjük össze őket. Az emigráció előtti évek archív felvételek, híradórészletek segítségével jelennek csak meg, afféle bevillanó asszociációkként (amikor Márai egy hosszú monológban emlékezni kezd, vagy elhangzik egy „Emlékszel?” kezdetű mondat, általában érkezik egy-egy fekete-fehér kordokumentum), igazi flash-backeket a vándorlás olaszországi éveinek szántak. Ezek segítségével áll párhuzamba a fiatal és az idős házaspár, így döbbenhetünk rá, hogy a fizikai átalakuláson túl a két ember mit sem változott. Ezt emeli ki az a néhány párhuzamos montázs, melyben például az idős, majd a fiatal pár zuhanyozása vagy öltözködése kerül egymás mellé. „Minden másképp van” – szólnak Lola utolsó szavai. Igen, minden másképp van a körülöttük változó világban (amiből ők kizárták magukat), az emigrációban semmi sem olyan, mint otthon, de ők maguk ugyanazok maradtak.

A tengerpart mint az emigránslét szimbóluma

Ebből a szempontból kifejező a tengerpart is mint visszatérő, emblematikus helyszín, az emigránslét fontos szimbóluma. Az olaszországi jelenetekben a tengerpart még a felszabadult vidámság színhelye, ám Amerikában már fáradtan, nosztalgiából (ami nem a víznek szól, hanem annak, ami azon túl van) vonul ki az óceán partjára az idős pár, majd később Márai egyedül is gyakran sétál erre. A hamvak tengerbe szórásának végső aktusa a sehova sem tartozás tökéletes kifejeződése.

A flash-backek, a bevágott fekete-fehér, archív felvételek és a néhány külső helyszín ellenére (az eredeti helyszíneken forgatott jelenetekben a napsütötte San Diego is megjelenik – de főként csak vágóképekben; fel sem tűnik például, hogy odakint közben a nyolcvanas évek zajlik) Az emigránst szinte eluralják a Márai és Lola közös világát ábrázoló belső felvételek. Ez a fentebb már jellemzett összetartozás szimbolikus megjelenítésén túl sajnos azt eredményezte, hogy a mű teljesen tévéfilmes jelleget kapott. A plánozás és a jelenetezés is a tévéfilmekre jellemző módon történik (a közeliken kívül főleg egészalakos beállításokat láthatunk a lakásbelsőben), ezt a hosszan felmondott eredeti Márai-idézetek is erősítik, az eredeti helyszín adta lehetőségeket pedig nem sikerült a film erényévé kovácsolni.

Ugyanilyen kettősség – egyszerre hiba, egyszerre erény – a műben a főszereplők angol kiejtésének kérdése. Márai és felesége 1957-ben lettek amerikai állampolgárok, majd több éves olaszországi tartózkodás után 1979-től éltek San Diegóban. Még ha tudatos elzárkózásukat tekintetbe is vesszük, elvárható lenne, hogy a filmben hallhatónál jóval perfektebb legyen az angol kiejtésük. Ugyanakkor mindezt szintén fel lehet fogni szimbólumként is: megalkuvás nélküli életében, a csökönyösen hajtott emigrációban az írót saját bevallása szerint mindvégig idegenség vette körül, „leghűségesebb társai egyedül az írógép ékezetes betűi voltak”. A csupa belsőkben játszódó jelenetekkel, néhány tengerparti felvétellel és a magyaros kiejtéssel mint a kívülállás, magukba zárkózás és elvágyódás szimbólumaival fest végül Szalai és Dárday meglehetősen egységes, de a filmnyelvi eszközök használatát tekintve mégsem megfelelően megjelenített képet Márairól.

Utazva, de meg nem érkezve

Fentebb felsorolt hibái ellenére a film legnagyobb erénye, hogy – főleg a hűen adaptált Márai-szövegek segítségével – sikerrel állítja helyre az utóbbi években félreértett, félresiklatott Márai-képet. A kassai születésű író, az Egy polgár vallomásai, A gyertyák csonkig égnek, A kassai polgárok, a Naplók, a Föld, föld!, az Ég és föld, az Emberi hang és a Füveskönyv című művek szerzője az igazi, nagybetűs Polgár megtestesítője, aki nem jobb- vagy baloldali ideológiákban hitt, hanem a műveltségben. Csak amióta a polgár többjelentésű szó lett, erről mintha kicsit elfeledkeztünk volna.

Egy 84 éves házaspár él két óceánnyira a hazától, egy olyan városban – San Diegoban, - ahol egy teremtett lelket sem ismernek. Hatvankét éve élnek együtt, ebből több mint 40 évet emigrációban. Ez az egymásrautaltságnak, az egymás feltételezésének olyan állapota, melyet legtöbbünk elképzelni sem képes.„L. látási képessége nem javult, inkább rosszabbodott, az orvos szemoperációt javasol, de L. fél az altatástól és én is félek, nem merem az új műtétet ajánlani, sem elutasítani, reábízom a döntést. A halál kettesben, egyidőben a legnagyobb ajándék lenne mindkettőnknek. Ebben az évben személyes ismerőseink közül már a sereghajtók is elmentek. Nincs bennem semmiféle tiltakozás az elmenés ellen, csak a meghalás módja nyugtalanít. Rá kell bízni a sorsra. Megéltük a teljes életet.”

A görög sorstragédiákba illő sorsot a férfi írásaiból, belső monológjaiból, európai emlékeiből, a hétköznapok mikrovilágából és a leépülés folyamataiból követhetjük végig.

Hetente egyszer bejárónő, két-három hetente telefon Amerika túlsó feléről, az örökbefogadott fiúktól, aki családja révén inkább amerikai, mint magyar. Hírek a hazából, ahol már ünnepelnék, hazavárnák, de ő nem mehet. Fogadalmat tett, hogy amíg egyetlen orosz katona csizmája tapossa a szülőföldet, addig nem megy haza, és egyetlen sorsát sem publikálhatják.

Ehhez az elhatározáshoz életet végéig eltökélten ragaszkodott.

MS. Író. A huszadik századi magyar irodalom ünnepelt, majd agyonhallgatott és ma újra felfedezett nagy alakja. Emigrált a fasizmus elől, majd újra – és végleg – a kommunizmus elől, nem vállalt „bűnrészességet” és félt, hogy hallgatni sem engednék.

A felesége, aki abszolút epizódszereplő volt, most főszereplővé lép elő, és vele az a férfi is, aki érzelmeiről, magánügyeiről korábban szemérmesen, tartózkodóan hallgatott. „Éjjel és nappal csak Vele törődöm. Iparkodom elviselhetővé tenni az állapotot, ahogy lehet. Mintha már nem is lenne külső személyiség, teljesen azonos vagyok Vele.”

Egy napon muszáj kórházba vinni az asszonyt. A kórházban a férfi naponta találkozik a magatehetelen, tolószékben ülő haldoklókkal, akik kisminkelve, frizírozva színes, divatos holmikban, mintha a halál maszkabáljára indulnának. Hálaadás napján írja: „Mély hála, hogy találkoztam Vele és együtt éltünk le a teljes életet. Mély hála. És mindenen túl elmondhatatlan fájdalom.”
Felesége létezése – mert már nem él a kórházban, csak létezik – még tartoztatja, de már készül. Egy városi fegyverkereskedésben vásárol egy pisztolyt, majd beiratkozik egy lőtéri tanfolyamra, ahol a tizenöt évestől minden korosztály jelen van, és célozni tanul.

Egy napon szelíd ünnepélyes mosollyal fogadja az ápolónő – szavak nélkül is megérti: utoljára ülhet felesége ágya mellé.

Mindösszesen hárman vannak jelen, amikor az asszony hamvait egy motorcsónakról – mint valami modern Kháron ladikról – az óceánba szórják. A szertartás egyszerre abszurd és fenséges. Benne az írók örök hódolata az óceán előtt, és a mérhetetlen veszteség.

„A magány körülöttem olyan sűrű, mint a téli köd, tapintani lehet” jellemzi az elkövetkező két évet. Egy láda mélyén sok apró kockás füzetet talál, felesége évtizedek óta vezetett naplóit. Ezeket olvasgatja s egyre inkább a múlt lesz a jelen.

Miközben szinte tárgyilagosan várja a halált, aggódva figyeli magát, nehogy elmulassza, amikor még maga választhatja meg a pillanatot. „De a meghalás lehet probléma, különösen a mostani időkben, amikor kitalálják a mesterséges létezés trükkjeit” – írja egyik utolsó levelében.

Váratlanul – két heti kómában fekvés után elveszti fogadott fiát J-t is. „Elment az utolsó ember is, akihez még közöm volt” – konstatálja. Csak a fájdalom ébreszti rá, hogy mennyire szerette. Menye, unokai udvarias amerikaiak, egyetlen sorát sem olvasták soha, fogalmuk sincs, ki az a Márai Sándor.

Utolsóként egy magyar riporter látogatja meg. Arról próbál beszélni Vele, hogy most már igazán hazatérhetne, minden változóban van.

 Az utolsó bejegyzés 1989. január 15-én: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom, itt az ideje …” és eldördül a lövés, egy következetes élet következetes befejezése. Vajon visszatartotta volna-e, ha tudja, hogy pár hónap és az oroszok kivonulnak Magyarországról?

A történet akkor is drámai erővel bírna, ha főhőse nem óriási személyiség és alkotóművész lenne.

Ez a halál nagy története.

Ez az emigrációs lét nagy története.

Ez egy holtomiglan-holtodiglan története.

A „haza” nagy története. A hazáé, amely számára az anyanyelvben lakozik.
A lényegre csupaszított történet, amelyben premier módón jelennek meg a szerelem, az összetartozás, a halál, valamint a hovatartozás kérdései – alig pár helyszínen játszódik. Ennek ellenére fontos alkotói szándék azonban, hogyha csak utalásokban is – emlékek, álmok formájában – az egész huszadik század felidéződjön a nézőben. Ugyancsak fontos, hogy a film képi világa, pátosztól mentes, de érzelemgazdag legyen, melyben a legapróbb tárgyaknak, jelenségeknek is arca van.

Álmok, emlékek, az európai helyszíneken: Kassán, a szülővárosban, Budapesten, Nápolyban, Rómában, Párizsban, Berlinben és New Yorkban, a Föld felszínén szövik át a film történetét.

És írás, folytonos írás és gondolkodás, állandó küzdelem a lényeg megőrzéséért és kifejezéséért. Egy huszadik századi magyar író egyetemes érvényű sorsának története, felhasználva a film adta képi-, hangi-, és zenei  eszközök katartikus lehetőségeit.

Nyugodtan meghalni / To Die in Peace  -dokumentumfilm/documentary film (1969)*
Miheztartás végett/  Let It Be a Lesson to You! -dokumentumfilm/documentary film (1970)*
Jutalomutazás / Holiday in Britain -játékfilm/ feature film (1974)*
Filmregény-Három nővér / Film Novel - Three Sisters dokumentum -játékfilm/documentary feature film (1977)*
Harcmodor / Strategem -dokumentumfilm/documentary film (1979)*
Átváltozás I-II / Point of Departure I-II. -dokumentumfilm/documentary film (1982-1984)*
Dokumentátor / The Documentator -dokumentumfilm/documentary film (1988)*
Nevelésügyi sorozat / A Film about Prostitution -dokumentumfilm/documentary film (1989)*
Nyugatról keletre, avagy a média diszkrét bája / East from the West, or the Discreet Charm of the Media -dokumentumfilm/documentary film (1993)*
Tükröződések / Reflections -játékfilm/ feature film (1998)*
Teljes napfogyatkozás / Total Eclypse –dokumentumfilm/documentary film (1999)*
Az emigráns/ The emigré - játékfilm/ feature film (2006)*
*Szalai Györggyel/ with György Szalai

Nyugodtan meghalni / To Die in Peace  -dokumentumfilm/documentary film (1969)*
Miheztartás végett/  Let It Be a Lesson to You! -dokumentumfilm/documentary film (1970)*
Jutalomutazás / Holiday in Britain -játékfilm/ feature film (1974)*
Filmregény-Három nővér / Film Novel - Three Sisters dokumentum -játékfilm/documentary feature film (1977)*
Harcmodor / Strategem -dokumentumfilm/documentary film (1979)*
Átváltozás I-II / Point of Departure I-II. -dokumentumfilm/documentary film (1982-1984)*
Dokumentátor / The Documentator -dokumentumfilm/documentary film (1988)*
Nevelésügyi sorozat / A Film about Prostitution -dokumentumfilm/documentary film (1989)*
Nyugatról keletre, avagy a média diszkrét bája / East from the West, or the Discreet Charm of the Media -dokumentumfilm/documentary film (1993)*
Tükröződések / Reflections -játékfilm/ feature film (1998)*
Teljes napfogyatkozás / Total Eclypse –dokumentumfilm/documentary film (1999)*
Az emigráns/ The emigré- játékfilm/ feature film (2006)*
* Dárday Istvánnal/ with István Dárday