Az utolsó skót király

Vonzás és taszítás

Bemutató: 2007. április 5.

Forest Whitaker idén a 79. Oscar-gálán a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat vehette át Az utolsó skót király című filmben nyújtott alakításáért – holott a műnek valójában nem is a Whitaker által megformált karakter, Idi Amin egykori ugandai diktátor a főhőse, hanem egy fiatal, skót orvos, doktor Nicholas Garrigan, akit a sors az egyik legrettegettebb afrikai uralkodó közvetlen környezetébe sodort.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Whitaker az első félórában szinte fel sem tűnik a filmben, a cselekmény szerint ugyanis először orvosunkat ismerjük meg jó alaposan a diplomát ünneplő hideg tengeri fürdőtől kezdve a hirtelen elhatározással Ugandába menekülésén keresztül beilleszkedéséig a szokatlan, vadidegen afrikai környezetbe. Itt a véletlen összehozza az éppen akkor (1971. januárjában) hatalomra kerülő Aminnal, akinek rövid úton személyes háziorvosa, majd „első számú tanácsadója” lesz.

Mintegy a diktátor és az őt ünneplő tömeg szimbólumaként Garrigan is a karizmatikus férfi ellenállhatatlan személyiségének igéző hatása alá kerül. Amin fokozatosan rátelepszik a gyanútlan doktorra, akit az uralkodó egyszerre vonz és taszít, lenyűgöz és elrémiszt, megnevettet és undorít – azaz ugyanolyan hatással van rá, mint kezdetben az ugandai népre (az egyik jelenetben a táncoló tömeg szinte rockkoncertre emlékeztető módon éljenez urának). Kapcsolatuk alakulását sok jelentőségteljes képsor kíséri, melyekben testileg is közel kerülnek egymáshoz (inget cserélnek egymással, egy orvosi kezelés miatt Garrigan szorosan átöleli Amint stb.).

Ezt az ambivalens viszonyt némileg megismétli (bár értelemszerűen egészen más hangsúlyokkal) a nézői-főhősi kapcsolat is, hiszen a film közben kialakuló nézői azonosulásra szintén az egyszerre fennálló vonzás és taszítás a jellemző. Mivel a fehér bőrű, skót orvos kívülről érkezik a fekete-afrikai, idegen és egzotikus közegbe, eleve fontos azonosulási pontot jelent az európai néző számára, később pedig szimpátiánkat is elnyeri. Ahogy azonban hősünk kezd valóban veszélyes közelségbe kerülni a diktátorhoz, egyre több olyan ostobaságot követ el, ami fokozatosan elidegeníti tőlünk. Azaz csak elidegenítené, ha nem lenne már övé rokonszenvünk. Az afrikai diktatúrákat érintő felszínes tudása, józan paraszti esze és hétköznapi tapasztalatai alapján a néző már tudja, amit a naiv orvos még nem (hogy az ilyen veszélyes, nem egyenrangú, őszintétlen barátságoknak csak rossz lehet a vége, és hogy nem minden igaz, amit egy egyébként szimpatikus afrikai vezető állít), így rengeteg feszült helyzet alakul ki, melyek során a néző legszívesebben tényleg közbelépne és figyelmeztetné az időnként egészen ésszerűtlenül viselkedő hőst.

Miért vezeti és vezetheti meg népét újra és újra

Itt pedig elérkeztünk Az utolsó skót király újabb nagyszerű fogásához: egy történelmi dráma hitelességével követi az Idi Amin hatalomra jutásától 1976-ig, az entebbei repülőgép-eltérítésig tartó időszakot, eközben azonban bőséggel használja a thrillerek suspense-dramaturgiáját és a horrorfilmek sokkolásra építő elemeit is (lásd a végkifejletet), mindezt ráadásul szokatlan humorral és lendülettel keveri. Egy fekete bőrű „skót király”-ról szóló film, melynek főszereplője nem is a főszereplője, valódi főhősével pedig egyszerre azonosulunk és idegenedünk el tőle, és amely a történelmi film a filmdráma, a thriller és a horror műfajának elemeit vegyíti – mindez elsőre zavarosnak tűnhet, Kevin Macdonald alkotásától azonban mi sem áll távolabb.

Az utolsó skót király nem adja meg ugyan a magyarázatot arra a súlyos kérdésre, miért vezeti és vezetheti meg népét újra és újra egy-egy afrikai vezető (Ugandában Amin véres uralma után megint elődje, az általa eltávolított Milton Obote került hatalomra, ismét rengeteg szenvedést hozva az ugandai népnek), éppen a tárgyilagosság, a külső nézőpont helyett választott személyessége miatt mégis közelebb visz valamennyivel a megoldáshoz.

Láthattunk már Macdonaldéhoz hasonló művet (az Afrikában tomboló állami terrorról – Hotel Ruanda – és karizmatikus diktátorokról – Noriega, Sztálin – szólót egyaránt), ám a nézői azonosulással (és tűréshatárral) való játék, a különböző műfajok fantáziadús keverése, a hetvenes évek filmjeinek képi és színvilágát megidéző kamerahasználat – a lenyűgöző színészi alakításokról nem is beszélve – valóban különleges élménnyé teszik a filmet.