Barbárok a kapuk előtt

17 év múlva

Bemutató: 2004. június 3.

A 80-as évek Amerikai Birodalmában, pedig már jócskán foglalkoztatja az embereket a boldogság és a szex, a párkapcsolatok és a házasság nem pusztán termelési szövetség, és nem is kizárólag a fajfenntartás intézménye. Amennyiben elfogadjuk tehát a film elején elhangzó állítást, a 80-as évek Amerikája menthetetlenül hanyatlik, a benne szereplő 8 ember házasságról alkotott képe alapján legalábbis ezt kell hinnünk. Ha most valaki azt hiszi, hogy Az Amerikai Birodalom hanyatlása egy bonyolult történelmi és szociológiai kérdéseket boncolgató tézisfilm, az téved. Frappáns dialógusokkal és fanyar humorral felépített alkotás, mely egyszerre közelít szereplői felé iróniával és szeretettel.

Aztán 2003-ban Arcand elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítse a film folytatását. Ugyanazok a szereplők, 17 évvel később, a hanyatló birodalmat egyre-másra érik a barbár támadások (innen a cím), marad az ironikus hangvétel, de közben a Barbárok a kapuk előtt sokkal tovább megy, mint elődje. Remy (Remy Girard) az egykori nyolcas talán leginkább hedonista, nőfaló tagja halálos beteg. Megpróbál számot vetni életével, a világgal, melyet el kell hagynia és végső soron halálával is. A hír, hogy utolsó heteit éli, újra összehozza a régi barátokat, akikkel – igaz csak percekre – de újra tudják élni a régi szép idők hangulatát. A film azonban folytatása Az Amerikai Birodalom hanyatlásának, nem lemásolása. A baráti társaság felidézi az egykori vidám szópárbajok hangulatát, ez a motívum azonban szerényen a háttérbe húzódik.

Az eutanáziától a kábítószerfüggőségig

Arcand tartja magát a címben foglalt állításhoz, miszerint ez már a barbár inváziók kora és jócskán kinyitja történetét, melyben így szabadon áramolhat a mai világ szinte minden fontosabb problémája, az eutanáziától a kábítószerkereskedelemig és -függőségig, a terrorista merényletektől a pénz mindent elsöprő hatalmáig. A rendező a cím mellett egy-egy megjegyzés erejéig továbbviszi az ideológiai gondolatmenetet is. A barbár támadásokat egyrészt az iszlám terrorizmussal és különösen a szeptember 11-i eseményekkel, illetve a főszereplő saját fiának másfajta (értsd: műveletlen, pénzéhes, törtető) értékrendjével azonosítja.

A Barbárok a kapuk előtt elsősorban mégis néhány ember személyes története, Arcand-t alapvetően a szereplők egyéni sorsa érdekli, és nem a világállapot minél precízebb leírása. Végső soron épp a dramaturgia fordulatai leplezik le újra meg újra a nagy kinyilatkoztatások felületes voltát, legyen szó a kábítószer elleni küzdelem értelméről, a Kanadában kialakított szociális háló, illetve a szakszervezet hatékonyságáról és korrumpálhatóságáról, a történelem különböző szemléleteiről vagy bármi másról. A rendező folyamatosan megkérdőjelezi a szereplők és az általuk megélt élmények hitelességét, leheletfinom iróniája átszövi a filmet, mely ennek ellenére meg tud maradni komolynak és - ami valóban rendkívüli teljesítmény egy ilyen „mindenről beszéljünk egy kicsit” típusú alkotás esetén – hitelesnek is.

A tökéletes ritmus a nagyszerű színészek, a szereplőkkel szembeni irónia és alázat pontosan eltalált elegye és az időnként az abszurd határait súroló humor mind hozzájárul ahhoz, hogy a Barbárok a kapuk előtt ritkaságszámba menő filmcsemegévé váljon. A sok díj és elismerés, melyek presztízse az utóbbi években látványosan csökkent, ugyancsak jól jár egy olyan filmmel, mely meg is érdemli azokat. Egy fecske már van, várhatjuk a nyarat.

Rémy (Rémy Girard), az ötvenes évei elején járó, elvált férfi kórházba kerül. Volt felesége, Louise (Dorothée Berryman), arra kéri a jelenleg Londonban élő fiukat, Sébastient (Stéphane Rousseau), hogy jöjjön haza haldokló apját meglátogatni. Sébastien húzódozik, hisz hosszú évek óta nem volt az apjával kapcsolata: nem volt mondanivalójuk egymás számára. Végül mégis enged a kérésnek, és Montrealba repül, hogy segítsen az anyjának, és apja támasza legyen a nehéz helyzetben.

Amint megérkezik, Sébastien minden követ megmozgat, minden összeköttetését mozgósítja, és minden lehetséges módszert bevet annak érdekében, hogy könnyítsen a Rémy-re váró szenvedéseken. Még az apja életében egykor oly fontos vidám bandát is összehívja: rokonok, barátok, egykori szeretők jönnek össze Rémy betegágya körül. Vajon mi lett belőlük mára, ebben a barbárok uralta korban? Megvan-e még bennük a tekintélynek fittyet hányó tiszteletlenség, a barátság, és az egykori féktelen vadság? Ott van-e még álmaikban a humor, az élvezetek hajhászása és a vágyakozás?

A Barbárok a kapuk előtt című keserédes filmben a számos díjat nyert kanadai fenegyerek, Denys Arcand az 1987-ben rendezett, hazánkban a kilencvenes évek elején bemutatott, Az Amerikai birodalom bukása című alkotásának csodálatosan különleges, szellemes és cinikus, egyedi figurákból álló szereplőgárdáját vonultatja fel ismét. 

A Barbárok a kapuk előtt képes a halált is ünnepként, víg mulatságként a néző elé tárni. A film izgalmasan egyéni, bölcs szemlélettel vall életről és halálról, miközben markáns véleményt formál korunkról is. Nem csoda, hogy az idei Oscar-gálán a Legjobb Eredeti Forgatókönyv-díjra jelölték, megnyerte a Legjobb Külföldi Filmnek járó Oscar-díjat, a 2003-as Cannes-i Fesztiválon a Legjobb Forgatókönynek járó elismerést, Marie-Josée Croze pedig a  Legjobb Női Főszereplőnek járó díjat.