Coco Chanel

Lazítsunk a fűzőn

Bemutató: 2009. június 25.

Joggal bízhatunk tehát abban, hogy kemény verseny kezdődik az erős mezőnyben: ki tudja azt a bizonyos Chanel-filmet és figurát megteremteni, ami majd nézők millióinak jut eszébe, ha csak megpillant egy kockás kosztümöt, vagy beleszippant egy Chanel 5. parfüm illatfellegébe. Nos, a most tárgyalt film már az előkészületek során szinte tisztességtelenül nagy előnyre tett szert. A címszerepre ugyanis Audrey Tautou-t szerződtette; ha az utcán megkérdeznénk tíz embert, hogy kit tudna elképzelni Coco Chanelként, hét biztosan Tautou-t említette volna. A maradék három pedig Amélie-t. Épp ez lehetett a színésznő számára a kihívás: egy nagyszabású alakítással lelépni az Amélie által kitaposott ösvényről. Hogy ez sikerült-e, egyelőre nem tudni, ha ez a Chanel szereppel végül mégsem jönne össze, bizonyosan Tautou-n múlna a legkevésbé. Inkább a film bizonytalan rendezőjén, Anne Fontaine-en, aki képtelen volt megbirkózni az ambiciózus feladattal.

Nézők millióinak jut eszébe, ha megpillant egy kockás kosztümöt

A film a hagyományos francia biopic-sémákat követi. Füstös lokálok, báltermek, ahol összecsapnak szegények és gazdagok, és habár a sors kegyetlen, az igazi tehetség mindig megtalálja az utat az érvényesülés felé. Viszont, és talán ez a legnagyobb különbség a francia és az amerikai életrajz-feldolgozások között, a siker Párizs környékén még kevés az igazi boldogsághoz, sőt az igazán nagy formátumú személyiségek, váteszek örök terhe a személyes boldogtalanság - ez a romantikus toposz makacsul tartja magát a moziban. Gondoljunk csak a páréves és méltán nagy sikerű Piaf-filmre, amit egyébként még Amerikában is értékeltek egy legjobb női főszereplőnek járó Oscarral.

A Chanel-életútban - bár kevesebb a tragédia és sokkal kézzelfoghatóbb a siker - minden lehetőség megvan egy Piafhoz hasonlóan erős film kivitelezésére. Árvaházi gyermekkor, éjszakai pezsgőzések egy jól menő kurtizán-karrier reményében, miközben nappal megy a robot a varrodában, majd reménytelen szerelmek sora következik - amennyire sajnálatos, ha az életben valaki ilyen helyzetekbe kényszerül, annál szerencsésebb az alkotó, akinek lehetősége adódik ezt filmvászonra vinni. Nem is beszélve az önmegvalósító nő karriertörténetéről, amiben kiteljesedik Coco Chanel életútja.

Az önmegvalósító nő karriertörténete

Vannak azonban bizonyos ellentmondások, amelyekkel le kellett (volna) számolniuk az alkotóknak. A rendező-forgatókönyvíró Anne Fontaine bizonyára tisztában volt azzal, hogy Coco Chanel ars poeticája a letisztult, funkcionális egyszerűség esztétikája,ami némi konfliktust teremt a biopic műfajára jellemző természetes dagályossággal. A rendezőnő - miután felismerte a problémát - két dolgot tehetett volna. Vagy homlokegyenest szembefordul a műfaji konvenciókkal, és készít egy puritán, ám mégis szexi filmet. Vagy a Chanel-világgal fordul szembe, és készít egy belevaló életrajzi filmet. Fontaine a harmadik utat választotta, azaz a kettő keverékét, ami pont arra elég, hogy ezen elemek kioltsák egymást, aminek következtében kellemesen semmilyen a film.

Mint ahogy az sem válik világossá, miként nyűgözi le Coco egyszerű holmijaival a világot, és a századfordulós maskarában (szenvedve) mulató asszonyokat. Csak azt látjuk, ahogy Chanel kisasszony - egyébként többnyire lenyűgöző verbalitással - rávesz pár nőt, hogy miért szebb és kényelmesebb kevésbé díszes ruhákban tetszelegniük. Ha már filmet látunk - ráadásul nem is éppen alacsony költségvetésűt -, akkor elvárnánk, hogy mindez jelenjék meg vizuálisan előttünk, ahogy a nőket megbabonázza az új divat varázsa. Lehetőségek sora maradt kihasználatlanul tehát. Nem kellett volna sokat gyúrni a sztorin, hogy Chanel missziója, azaz a női divat megtisztítása a felesleges sallangoktól, magasabb értelemmel bírjon, hiszen ez igen fontos lépcsőfokot jelentett a modern női öntudat kialakulásában.

A letisztult, funkcionális egyszerűség esztétikája

Ritka az ilyen pillanat, amikor minden adott egy igazán jó filmhez. Tautou-nak elég megjelennie a filmvásznon, és máris elhisszük, hogy ő Coco, de a bohókás nemes, Balsan szerepében Benoît Poelvoorde-nak is bőven jut szórakoztató jelenetekből, sőt még Alessandro Nivola időnként komikusnak ható merevsége is jól veszi ki magát, amikor angol fél-arisztokrataként elcsábítja Cocót. Az eltékozolt lehetőségért a rendező mellett Christophe Beaucarne operatőrt is felelősség terheli: fantáziátlanul komponált és világított jelenetek, színtelen, szagtalan és néha életlen képi világ jellemzi a Coco Chanel-t. (Pedig Beaucarne nem kezdő: többek között az Irina Palm, a Párizs és még számtalan jó francia film képeit rögzítette.)

Az alkotóknak talán meg kellett volna fogadniuk Coco Chanel tanácsait: lazítsunk a fűzőn, dobjuk el a felesleges díszeket, hogy könnyebben mozogjunk és gondolkodjunk. Ha valaha filmet rendezett volna, az biztosan egészen más lenne, mint a róla szóló első biopic. Így legalább várhatjuk a következőt.