DVD: Tilda a piedesztálon

Kritika Eric Zonca Júlia című filmjéről

Julia (Swinton) alkoholista munkanélküli, aki egyik one night stand-ből a másikba heveredik. A kétségbeesés szinte árad belőle, negyvenévesen semmit sem tud felmutatni. Túl sok ésszel sem vert meg a jóisten, nem csoda hát, hogy mexikói szomszédja kisfiának elrablásában látja meg a legcsillogóbb perspektívát - Julia a srác gazdag nagyapjától remél valami testesebb váltságdíjat kizsarolni. A nő Mexikóba menekül üldözői elől, a gyereket természetesen magával hurcolja - és persze semmi sem sül el úgy, ahogy azt Julia tervezi.

Zonca filmje, annak ellenére, hogy normális méretű színészgárdával rendelkezik, un. one (wo)man show. A Julia az első perctől az utolsóig Tilda Swinton filmje, mindenkit lejátszik a vászonról, mintha a többiek ott sem lennének. Szó szerint uralja az összes képkockát. Swinton szívvel-lélekkel játszik, van bátorsága rondának, undorítónak lenni, csakhogy alakításából nem az a fajta kétszínűség árad, amely pl. Charlize "Na ezze' nyerjünk egy oszkárt!" Theron játékára volt jellemző a Monster-ben. Swinton nem opportunista sztárocska, hanem igazi szinésznő, aki a szörnyű figurát zsigerig cincálja, és amit talál, maradéktalanul elénk tárja.

Julia Los Angeles (vég)terméke, és a film erős első félórája környezet és az emberi lény interakciójával egyértelművé teszi a hatást, amelyet a lélektelen szuburbia a nőre kifejt: Julia világa síkos, mocskos, pattogzik róla a máz - bármihez érsz, ragad. Rémálomdimenzió veszi körül, a belső világától meg nem tud szabadulni, piáljon bár akármilyen hévvel. Egy kiúttalan élet csapdájában vonaglik.

A Mexikóba meneküléssel, a gyerekrablással a szerencsétlen változást, akármilyen változást remél, ám a passzív vegetálásból persze mindez csak aktív tortúrát csinál: Julia kénytelen ráeszmélni, hogy valójában most maradt csak igazán egyedül: a nő, akié a gyerek és aki az emberrablásra felbújtotta, nyom nélkül elszivárog a filmből. Nincs más választása, szinte a genetikája hozza meg a döntést: kénytelen megpróbálni anyaként közeledni a gyerekhez, csak és csupán azért, hogy embernek érezhesse magát.

Sajnos a több mint kétórás futamidő túl sok ennek a történetnek, már a felénél bőven kifullad, és tényleg csak Swinton brutálisan erős, bár néha túlságosan is szabadjára engedett játéka az, amin a néző elmerenghet. A vége felé a film némileg magához tér, visszaszökik belé az intenzitás, de ez már túl kevés, túl későn. Bár el tudom képzelni, hogy a rendezőt ez nem különösebben zavarja: lefogadom, hogy eleve csak annyi volt a célja, hogy pár hetet Tildával tölthessen.