DVD: Utazás Darjeelingbe

Anderson meséi

Színes amerikai kalandfilm, olvasom a film műfaji meghatározásánál, hát igen, már amilyen az emberi kaland tud lenni, bár a karib-tengeri kalózok helyett most három testvér bolyongását kísérhetjük végig India végeláthatatlan vasúthálózatán. Ezzel már ott is vagyunk Wes Anderson univerzumában, a családon belül, amely óv, megtart, keretet ad a világnak, elnyom, meghatároz, s mindezt egyfolytában valami fura utóidejűségben teszi.

Az Utazás Darjeelingbe értelmezhetetlen: a Hotel Chevalier nélkül

A megkésettség, a múlt főszerepe egyértelmű már a Tenenbaum, a háziátok esetében is, most pedig visszatér – a film nyitójelenetében egész konkrét formát öltve Peter L. Whitman (Adrian Brody) rohan a vonat után. Pontosabban megelőz egy alakot (Bill Murray), aki, bizony lemarad az egyre gyorsuló szerelvényről, míg Peter eléri. Hogy aztán csatlakozzon két bátyjához, a hiperaktív Francishoz (Owen Wilson) és Jasonhoz (Jason Schwartzman). Utóbbiban, mármint a színészben, amúgy a film társ-forgatókönyvíróját is tisztelhetjük.

Illetve annak a kisfilmnek a szerzője is, amely nélkül Anderson szerint az Utazás Darjeelingbe értelmezhetetlen: a Hotel Chevalier című, 13 perces rövidfilmről van szó, amiben Jasont egy párizsi hotelszobában meglátogatja a barátnője – a csupa sárga hotelbelsőben aztán fény derül kettejük és a hotel viszonyára. A lány sérülésekkel, véraláfutásokkal van tele, míg Jason valószínűleg belül, zord bajsza és borostája alatt hordja a sebeket.

Felnőttbőrbe bújt kisfiúk utaznak ebben az egzotikus országba

Jellegzetes Anderson-párbeszédek puffannak csak a falak közt, semmitmondó és szűkszavú mondatok, majd a pár kimegy a hotel erkélyére, ahol a kinti, párizsi belváros kékes derengése fogadja őket. Kint és bent, hideg külvilág és meleg szoba, ahova a pár visszatér, miközben Peter Sarstedt ügyetlenke-romantikus dala szól, a Where Do You Go To (My Lovely).

Hát Indiába, válaszol a kérdésre az Utazás Darjeelingbe, ahová Francis invitálja meg a két testvért. Francis amúgy épp nemrég esett rejtélyes körülmények között egy nagyot a motorjával, szóval fején nagy kötést visel, Jason napszemüveget hord, és így tesz Peter is. A rejtőzködés érthető, hisz mindannyian gyerekek, ahogy ez már Andersonnál lenni szokott: felnőttbőrbe bújt kisfiúk utaznak ebben az egzotikus országba, hogy spirituálisan révbe érjenek, feldolgozzák a világot („ez egy spirituális út, ahol az ismeretlent keressük” -- magyarázza a kibírhatatlanul tudálékos Francis).

A dalok és a képek szőnek új szövetet

Adja magát az a freudi gondolat, hogy a három fiú a tudat három szintjét testesíti meg, a Francis az örökös rendelkezéseivel, elképzeléseivel az egót, a racionális, apai mintákat követő Peter a szuperegót, az egyedül libidálisan aktív Jason pedig a tudatalattit, de ezt nem érdemes túllihegni. Anderson világa, ez a költőien kopár, parodisztikus, érzékeny közeg, ahol a tökéletes, pontosan megtervezett beállítások, elegáns, kimért kameramozgások folyamatosan megnyugtató meghittséget biztosítanak a nézőnek, igazi mesévé alakítva át az alapvetően realista történeteket, nos ez a világ kevesebb magyarázatot igényel, inkább az érzéseinket akarja megérinteni.

Emlékszünk még a Hotel Chevalier színeire? Nos, a vagon javarészt kék, csak a fiúk csomagja sárga. Nem is bírják sokáig, az amerikai spirituálturisták igazi útja ott kezdődik, amikor leparancsolják őket a vonatról. Más világgal ismerkednek, kiszabadulnak múltjuk fogságából, s más színek is jönnek: belép a történetbe a fehér és a fekete, a piros is. A film tetőpontján (konkrétan egy hegytetőn) fiaink találkoznak kolostorban tevékenykedő anyjukkal (Anjelica Huston).

Minden Anderson-film végére ki lehetne írni, hogy folyt. köv.

Ekkor, egy hosszabb, de hasztalan társalgás után hosszú jelenet indul útjára, a dalok és a képek szőnek új szövetet, hogy az út valóban a-ból b-be jutás legyen. A Hotel Chevalier szerkezete, sőt, egy hosszú snittben maga a hotelszoba is felsejlik, s miután megértettük, ki is volt a film elején látott alak (Bill Murray), Peter, Francis és Jason ismét vonatra száll, amely ezúttal megnyugtató sárgában pompázik. Az út a megnyugtató, ismerős világban folytatódik. Ha a végefőcím, Joe Dassin Le Champs-Elysées című dalával véget is vet ennek a szakasznak, bizonyos tekintetben minden Anderson-film végére ki lehetne írni, hogy folyt. köv.