Egon és Dönci - Mindenütt jó, de legjobb otthon

A cél a csillagos ég

Bemutató: 2007. november 29.

A legfontosabb, amit az Egon és Dönci kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy ez lett az első magyar 3D animációs nagyjátékfilm. Szoros versenyben volt A kis Vuk-kal, ám végül a róka-macska párharcot a cica nyerte. Ami azonban talán még ennél is fontosabb: az Egon és Dönci családi vállalkozásként, egy fillér állami támogatás nélkül készült el – ez legalább annyira örömteli, mint amennyire példamutató; itt az élő bizonyíték, hogy tudatos tervezéssel akár játékfilmet is lehet csinálni -- saját erőből.

Maga a vállalkozás oly mértékben tiszteletre méltó, hogy nehéz helyzetben van a kritikus – ezek után minden hiba csak korlátozottan vethető az alkotók szemére, elvégre mindig jó mentség, ha valaki saját kontóra, s nem az adófizetők terhére kísérletezget. Ráadásul – ez már az előzetesből kiderül – még jól is néz ki a film! Abban biztos vagyok – és szólnék, ha csak udvariasságból írnám - az Egon és Dönci alkotói előtt komoly szakmai jövő áll. Legszívesebben továbbmennék, és azt mondanám, hogy első filmjük is hasonló sikerekre predesztinált. Erre azonban egyelőre nem mernék nagy összegben fogadni. Pedig a Magyar-família célja nem titkolt: egy nagyközönségnek szóló animációt piacra dobni.

Analóg űrkorszak Célcsoport a 3 és 12 év közöttiek

Az Egon és Dönci autentikus kritikusa a 3 és 12 évesek között keresendő. Sajnos már nem esem ebbe az intervallumba, ráadásul a vetítés idején nem volt a közelemben egy használható alany sem a korcsoportból, úgyhogy csak találgatni tudok, milyen lehet az Egon és Döncit kisgyerekként nézni. Egy biztos: a felnőtt nézők részéről nem kis türelmet igényel – hogy miért, arról később. Pedig a szülőket éppúgy meg kell nyerni – bármelyik blockbuster-animációra gondolunk, mindegyik az egész családhoz igyekszik szólni: papának, mamának és persze a gyerekeknek – nagyszülőkről, kiskutyáról, plüssállatról már nem is beszélve. A 10 év alatti korosztály tagjaira ugyanis nem jellemző, hogy önállóan járnának moziba, még ha tendenciózusan egyre fiatalabbak is töltik meg a vetítőtermeket.

Bár nem Pixar-minőséget látunk, a Magyar-fivérek (Ádám és Dániel) jól bánnak a színekkel, ötletes vizuális gegekkel gazdagítják az Egon és Dönci képi világát, a karakterek is szépen ki vannak dolgozva. Látszik – például a szereplők mimikájának kialakításán --, hogy értik és használják azokat a kódokat, amik az utóbbi évek animációs filmjeit sikerre vitték. Ennek fényében különös, hogy épp egy olyan elem lehet a produkció buktatója, ami sokkal kevésbé tűnik pénzkérdésnek, mint a hiteles 3D animációs képi világ megteremtése. Az Egon és Dönci – Magyar Elemér, a fiúk édesapja által jegyzett -- forgatókönyve ugyanis sajnos nem ér fel a képi megvalósítással.

A történet egy távoli bolygón kezdődik, ahol Egon Dönci barátjával éldegél – idilli nyugalomban. Valami furcsa tárgy (egy földi űrszonda) egyszer csak lezuhan a házuk mellé, és ettől kezdve Egon azon kattog, honnan érkezhetett a váratlan ajándék – Dönci segítségével űrhajót épít, amivel körbeutazzák az univerzumot; a túra végül egy politikailag korrekt üzenetre van kifuttatva: védjük a környezetet, és éljünk békében egymás mellett. A sztori maga elvinne egy másfél órás filmet, viszont dramaturgiai hiányosságai miatt csak annyit látunk, hogy egyazon séma ismétlődik: Egon csinál valamit, amit aztán Dönci elront – az adott szituációkon belül vannak ötletes megoldások, ám az egész filmet tekintve a kisgyerekek is szerintem csak annyit mondanak: „Anyu, ez a cica mindig ugyanazt csinálja, ez így unalmas.”

A látvány önmagáert beszél Egészestés animáció családi vállalkozásban

A film másik kritikus pontja a dialógusok kispórolása, illetve gügyögéssel, nyammogással, röhincseléssel helyettesítése. Sajnos nem tudom elképzelni, gyerekként ez mennyire tetszene, vagy legalább elviselném-e az aranyos, kedves szereplők kedvéért, viszont felnőtt fejjel már-már fizikai fájdalmat jelentett ezeknek a hangok egy teljes filmhosszon keresztül való hallgatása. A legmegdöbbentőbb részlet mégis az volt, amikor Egon a Földre érkezve végre talált egy lejátszót az űrszondában meglelt mágikus aranycédéjéhez, és vele együtt megnézhettük annak tartalmát: egy slideshow-t látunk zenei aláfestéssel, amelyen az elmúlt pár évtized öko-katasztrófái, éhező gyermekei jelennek meg – ráadásul igazi dokumentumfotókkal illusztrálva, ami képileg is igen sokkoló az animációs környezetben, ráadásul eléggé kilóg a lóláb, hogy itt valami üzenetet kellene most a nézőknek megérteniük.

Dacára a hibáknak, csak drukkolni lehet egy ilyen elszánt csapatnak, mint a Magyar-família. Látva első filmjük felvezetését, és hogy egy családi házból elindulva már ott tartanak, hogy külföldi filmvásárok sikeres terméke a produkciójuk, biztosan tudják, mit csinálnak – az meg külön bájos, hogy akár filmjük hőse, az ezermester Egon, otthon barkácsoltak össze valamit, ami aztán körbeutazza a világot. Legközelebbi filmjük remélhetőleg a kivitelezéshez méltó forgatókönyvet is kap majd.