Egyetleneim

Nemes Gyula: Bulik hőse

Bemutató: 2006. augusztus 31.

Olvasom az Egyetleneim kapcsán született werk-interjút, melyben a mozi rendezője arról beszél, hogy filmje lényegében a „bulikultúráról” szól, valamint arról, hogy miért is nem sikerült neki anno becsajozni. Női szemmel nézve a mozit, ezzel kapcsolatban lenne egy-két tippem – az Egyetleneim főhőse (Kovács Krisztián) lényegében egész filmidő alatt ugyanazt a lemezt hallgatja, pontosabban ugyannak a lemeznek az első számát, a másodikig nem nagyon jut el, ha pedig a véletlenek szerencsés összjátékának köszönhetően igen, azt észre sem veszi.

Érthetőbben: ha hősünk szerelmi élete kimerül az ismerkedésben és a kapcsolatépítésre, az elköteleződésre, az érzelmekre nem sok energiát veszteget, miért csodálkozik azon, hogy nincs nője? A Kovács Krisztián alakította karakter olyan, mint egy izgatott méhecske, aki virágról-virágra száll, de sem a nektárt nem gyűjti be, sem meg nem szagolja a virágokat, és még azt is csak utólag konstatálja, hogy mindeközben egy egész csokor illatozott mellette Tóth Orsi személyében.

Az Egyetleneim főhőse, abbéli igyekezetében nehogy lemaradjon valamiről, lekési a saját életét (erre mondotta volt Arany János a Mint egy alélt vándorban, hogy: „a holnap mindig elrabolta a mát,/Én nem mertem élni, mert élni akartam”).

Az elköteleződésre, az érzelmekre nem sok energiát veszteget, miért csodálkozik azon, hogy nincs nője?

A hölgyeket számba vevő, lajstromszerű történethez Nemes Gyula rendező jól választ formát – az Egyetleneim zaklatott képekkel, gyors vágásokkal teli egészestés videóklip, (minden snittjéről kiált, hogy a stáb nem kevés időt tölthetett az utómunkálatokkal), folyamatosan dübörög a zene, meg is szédülünk egy kicsit a mozi végére.

A forma legalább annyira pörög, mint főszereplőnk, aki hol a Kopaszi-gáton dekkol, hol részegen flangál a metróban, hol a Hajógyári szigeten révül, hol a Liszt Ferenc téren kávézgat, hol múzeumokat látogat – a lényeg, hogy adott helyszínen kellő mennyiségű hölgy forduljon meg, akikkel aztán meg lehet ismerkedni (a dolog itt el is hal). Persze, az üzenetet érteni vélem – az Egyetleneimnek pont ez volna a lényege: egy szubkultúra bemutatása, a csajozási szokások feltérképezése, meg a bonyolult érzelmi hatásoknak kitett, összezavarodott egyetemi ifjúság ábrázolása, akik bár nagyon igyekeznek, maguknál tovább nem nagyon jutnak, ha meg mégis, az nem tűnik fel nekik.
    
Néhány éve Roger Avary műhelyében született egy szerencsés Bret Easton Ellis-adaptáció, A vonzás szabályai címmel – a mozi ugyanúgy a „bulikultúrát”, az egyetemi világ szabadidős tevékenységeit mutatta be, mint Nemes Gyula Egyetleneim című alkotása. Az alap ott is hasonló volt: kocsmáról-kocsmára, partiról-partira, csajról-csajra – a dolog azáltal vált mégis hitelessé, hogy említett filmben a főhős, Sean Bateman (James Van Der Beek) nem keverte a szezont a fazonnal, példának okáért különbséget tudott tenni az egyéjszakás kaland és a szerelem között, mi több, könnyedén ráérzett arra, hogy melyik nőtől mennyit várhat. A társas magány, az automatizmus, a felkavaró érzelmektől, az elköteleződéstől való félelem sütött a vászonról – Sean példának okáért –igencsak megrázó módon – soha nem azzal bújt ágyba, akibe beleszeretett, ezt azonban nem is titkolta el maga elől.

A Kovács Krisztián által megformált karakter kevesebb önreflexióval bír, egy szubkultúra reprezentánsaként az a típus, aki valószínűleg „öregségére” is örök tinédzser marad. Az Egyetleneim pontosan ezért – a melodramatikus felhangok ellenére – a tini vígjátékokkal mutat némi rokonságot: csak míg azokban a szüzesség elvesztése a tét, itt a párkapcsolat, mely azonban, mint arra a mozi vége is utal, addig nem alakulhat ki, amíg a főhős vissza nem vesz a tempójából, vagy legalább is elgondolkodik azon, hogy ki is ő, és mit is akar valójában.