sex hikaye

Éjszakai őrség

Mikor befejezi röptét a denevér…

2005. szeptember 9. - Hámori Dániel

Bemutató: 2005. szeptember 8.

1-1  /  2
A Fény és Sötétség szembenálló seregeinek törékeny egyensúlyát az éjszakai őrjárat figyeli Moszkva sikátoraiban. Ám egy éjjel eljön a Hatalmas, és nem csak a status quo, de az orosz bevételi rekordok is megdőlnek nyomában.

A vámpírfilmeknek hatalmas, szerteágazó hagyománya van a filmművészet jó évszázados történetében. Amerikától Nyugat-Európán át Ázsiáig készültek a fülledten borzongató vagy épp vériszamos, harapós filmek. Azaz csak majdnem. Az orosz filmgyártás nem állt elő saját verzióval. Mostanáig. A lomhának hitt orosz maci némi fáziskéséssel ugyan, de most villámgyorsan rámozdult a dologra, olyannyira, hogy mikor a film nálunk a mozikba kerül, a leendő trilógia második része már a dobozban, és készül a harmadik is.

Timur Bekmambetov ex-reklámfilmrendező végül megadta nekünk azt a jelzőt, mely oly régen hiányzott. OROSZ vámpírfilm! Végre-valahára. Nem is akármilyen. Nem visszafogott, művészkedő próbálkozás, tapogatózó lépésekkel. Agresszív, mondhatni melldöngető elszántsággal, bele a közepébe. A film az ízes dallamvilágú orosz nyelven zenél, van húspiac, vodka, miegymás, ám a chip-tunningos, nitrózabáló Kamaz járőrfurgon, a speciális effektusok, és a lerohadt, piszkosszürke szocio-idusztriál látványvilág fityiszt mutatva igyekszik beelőzni Hollywood-gyártotta sorstársait. Hol abszolút sikerül, hol nem, de összességében a szándék a fontos. Olyan friss, megejtően kreatív, zseniálisan fényképezett atmoszférát teremt a film, hogy rá kell jönnünk, ez mégsem az Álomgyár. Az alapanyag lényegében ugyanaz, ám az elemek kezelése újszerű, megszokásoktól mentes hozzáállást takar. Timur Lenk kései névrokona nagyot kaszál, az ellenállás hasztalan.


Az Éjszakai őrség a tavalyi év abszolút sikere volt Oroszországban, minden idők legnagyobb hazai bevételét termelő filmje lett, megmutatva, hogy van létjogosultsága az orosz multiplex-esztétikának. Egy filmes nagyhatalom hosszas lemaradás után csatlakozik az igazi vad kommersz filmgyártáshoz, és érezhetően egy elég izmos tendencia katalizátora lesz. A közönség ráérzett a régen hiányolt régi-új, mégis hazai ízre, így lehetséges, hogy az orosz tömegmozi reneszánszát Bekmambetov fantasy-mese agyszüleménye generálja, ha közvetve is.

Évezredes paktum béklyózza a Fény és a Sötétség erőit. Geser és Zavulon, a két oldal fejedelme alkut kötöttek, hogy egymást ellenőrizve tartják fent a világ rendjét. S mit tesz Isten, a frontvonalak napjainkba épp Moszkvában húzódnak. Keleten a helyzet változatlan. Az éjszaka sötétjében a Fény rendfenntartói, az Éjszakai őrség vigyázzák a békét, nappal a Sötétség katonái látnak el „érdekképviseletet” a túlkapásokkal szemben. Az Éjszakai őrség munkáját vámpírok, varázslók, rontást hozók, mágusok félik. Jobb esetben jogi rendszabályozás, rosszabb esetben likvidálás jár a szabályok áthágásáért. A film hőse, Anton is az őrség tagja, napi munkája nem sorolható a könnyed, egyhangú állások közé. Most minden felborulni látszik, mert közeleg a Kiválasztott ideje, aki a próféciák szerint eldönti a harcot a Fény és Sötétség közt. Arról viszont nem szólnak, hogy melyik oldalt fogja választani…

Hegylakós, állatbőrös-páncélos seregek, rothadó fogsorok, mondai ködök ölelte hídon dúl a túlvilági csata. Jó kis kosztümös felütés. Aztán rögtön ugrunk a mába. Okos megoldás, a kontrasztos indítás megteremt egy erős alaphangulatot, „megágyaz” a filmnek. Ezzel a háttérrel könnyebb mozgatni a szereplőket.

Nagyon fontos, hogy Bekmambetov filmje az alapvetően sötét hangvétel, komor, karcos képi világ és a vészterhes mondanivaló ellenére néhol valami finoman lebegtetett, ironikusan suta humorral is fűszerezve van, apró kitekintésekkel az orosz hétköznapok megannyi elemére. (A metrón játszódó jelenet nekünk, magyaroknak igazán otthonosan hathat, hiszen a moszkvai szerelvények ikertestvérei zakatolnak fővárosunk alatt, így a műtősköpeny-zöld kocsibelsők ismerős érzést árasztanak). Ez a kettősség izgalmas hatást kelt, bizonyos részeknél kimondottan jót tesz, míg máshol a film túlzottan „vérkomolyan” veszi magát.


Nincs könnyű dolga annak, aki vámpírfilmet készít az új évezredben. A vámpír mára ikon lett, kulturális, irodalmi és filmes gyökerei szinte semmihez sem hasonlítható módon mélyre nyúlnak. Már az ókorban megjelenő vérszívó, vérrel táplálkozó alakok jó alapot jelentettek, ám a „Karós” Vlad becenevet viselő, középkori havasalföldi fejedelem, Vlad Ţepes jelentette az igazi fordulópontot. Draculea alakja aztán egy ír tollforgató, Bram Stoker képzeletét is megmozgatta, és megszületett Drakula gróf históriája. (Persze csak azután, hogy találkozott a neves orientalista tudóssal, a magyar Vámbéry Árminnal. Hja, ebben is magyar kéz van). Aztán már csak idő kérdése volt, hogy a film mikor fedezi fel. Jött aztán Murnau Nosferatuja, Browning Draculája Lugosi Bélával, és a vérkortyoló gróf bérletet váltott a filmvilágba. Százával készültek azóta a vámpírfimek. Vagy felmondták a leckét, vagy egy-egy színnel gazdagították a palettát. Mára az elemek széles választéka áll rendelkezésre, a köztudatba beépült mitológiai és szimbólumrendszernek köszönhetően az egyszeri néző is tisztában van az alapokkal. Így észnél kell lenni, ha az ember a megszokotton túl akar valamit nyújtani.

Egy jó vámpírfilmhez illően vannak persze éles szemfogak, hegyes karó, sok spéci zseblámpa gyilkos UV-sugarakkal, meg akad fincsi meleg disznóvér is, jó kerítésszaggató módjára, csak úgy a pult alól. Ügyesen eljátszanak a vámpírok tükörképének kérdésével is, hiszen míg a néphagyomány és a rárakódott tartalmak szerint a vámpírt tükörképének hiányáról lehet – többek közt - felismerni, addig itt a vámpírok előszeretettel válnak láthatatlanná, és csak tükörrel a kézben van esélye az egyszeri vadásznak, hogy életben maradjon. A rendező „tiszteletlenségei” a zsáner igen alapos ismeretére utalnak, olyannyira, hogy az alkotónak van mersze ezeket áthágnia, sőt görbe tükröt tartva értékelni őket. S mindezt olyan jól teszi, annyira egységes világot alkot, hogy lényegében csak sokadik nekifutásra döbben rá az ember, hogy bizony jól megvezették… Jelen van a vámpír-kultúrkör másik fontos eleme, a vámpír erős képessége, hogy magához vonzza az áldozatát. Erre a film konkrétan egy dramaturgiai ívet épít, finom eleganciával használja fel a film zárlatának előkészítésében. Az is impozáns, hogy az alkotó erős cinizmussal mossa el vámpír és a vadász közti, ez idáig sziklaszilárd határvonalat. A vadász hasonulni kénytelen a vadhoz, hiszen csak így kaphatja el. Ha pedig vért iszol, hogy lebegő delíriumban tudj követni egy vámpírt, már nem sokkal vagy jobb. De a cél szentesíti az eszközt…

A mozi a konzekvens vámpírvadász tematika mellett megannyi elemet, egyes filmek eszközeit veszi kölcsön és kreál belőle szokatlan mixet a fő cselekményszál köré. A kiválasztott alakja, a próféciák valamelyest a Mátrix lopott-kutyult mitológiáját idézik, ám még erősebb a Star Wars-os párhuzam, nem tudni, az ifjú a jókhoz áll-e, vagy a sötét erőket gyarapítja. (A Sith legyen Veled!) Van itt drámai önazonosság és apa-fiú konfliktus, vulkán tudategyesítésre emlékeztető múltnézés, Twistert idéző tornádó, a darvak helyett hitchcocki madarak serege szálldos, gallyra vágnak repülőt - némi Airport-os katasztrófa hangulattal -, meg amúgy is elég ijesztőek. Rendezőnk nem szívbajos, így saját ötletei mellé úgy „tarantinósan” lízingel párat. Például a fej felett szaltóban átrepülő teherautó is erősen Guillermo Del Toro Hellboy című opusát idézi.


Olga, a varázsbagolyból lett boszorkány nem Harry Potter bamba madara, erősen hordozza a népmesei hagyományok minden ízét, s jól áll neki a retró ruhatár. Nem ő az egyetlen megbélyegzett nő a filmben, van kire rontást hoznak, van akit évezredes átok köt gúzsba. Bekmambetov direktor világában nem túl könnyű elvtársnőnek lenni… Kemény más-világ szigorúan csak kemény nőknek.

Konsztantyin Habenszkíj Anton szerepében hitelesen hozza a botladozó, bizonytalan, leharcolt (anti)héroszt, aki maga is kissé kilóg, de egy kis vodkával bármikor rágyúr. Belekeveredve ebbe az évezredes játszmába, derekasan szecskázza az ellent, mégis a néző riadt kívülállásával tekint néha maga köré. Szegény Neo is így érezhette magát. Vlagyimir Mensov Geserként zseniális. Szinte nem is játszik, csak jelen van. Igazi főnök, vörös márványból faragott bojár, évezredek kovácsolta hadúr. Életet adó, örök bölcsességet hordozó atyuska. Ellenpárja, Zavulon sajnos elég vázlatosan és kissé nevetségesen jelenik meg, ám vélhetőleg a következő részben majd ő viszi a fáklyát Geser helyett, és lehet, hogy akkor már nem nevetünk.

A film kissé vegyes érzéseket kelt a nézőben. Egyszerre vág mellbe a stílus eleganciája, az ötlet originalitása, vagy épp a műfajválasztás ténye, és a dramaturgiai és tempóbeli egyenetlenségek, vagy a film igencsak felemásra sikeredett, duplafedelű csúcspontja. Az effektek többsége is nagyszerű, ám egy-kettő kilóg a sorból, képileg, vagy dramaturgiailag nem jól illeszkedik. Bekmambetov alkotásának gyengéje leginkább a mértéktartás hiányában keresendő. Furcsa, hiszen ez egyben erénye is, a fent leírtak szerint. Vizuálisan sodró lendületét sokszor épp a több szálon bonyolított, sokat markoló cselekmény vagy az egyenetlen tempójú váltások akasztják meg. Összességében mégis szerethető, tartalmas szórakozást nyújtó film, új időknek új dalaival tör be Keletről. Egy úttörő előtt pedig meg kell emelni a kalapot, a gyermekbetegségeket meg majd kinövi.

Bekmambetov végül ügyes csavarral zárja a filmet, és – érthető módon - könyörtelenül fenn hagyja a hangsúlyt a film végén, így a néző jó esetben felcsigázva, rossz esetben dühöngve mehet haza, hogy megbirkózzon az elvarratlan szálak okozta stresszel. A Gyűrűk ura-trilógia óta azonban edzettek vagyunk, akár egy év várakozás sem kottyan meg. A különbség csak annyi, hogy míg a hobbitok barangolásai némi olvasás segítségével előre láthatóak volt, Anton, Igor, Geser vagy épp Olga kalandjainak további sora – stílusosan – a Homályba vész. A Nappali őrjárat tagjai vélhetően súlyos arcok lesznek, hiszen a Fény őrei sem habkönnyű ministránsfiúk.

Meglátjuk. Az esélyek egyenlők, a status quo recsegve ugyan, de áll. Hogy a Nagy Geser vs. Zavulon mérkőzésen ki nyer, kiderül a második menetben. Az első menet igen ütősre sikeredett. Megélhetjük, hogy az orosz maci megtekeri az amcsi tököket, és jó pár fejhosszat ráver Hollywood aszályos ötlettelenségben szenvedő, sztori-újrahasznosító gegman-jeire. Mikor befejezi röptét a denevér, megtudjuk, hogy a tömegfilm főnixként szárnyal-e majd előttünk - akár az amerikai piacon is -, vagy csak zseniális zárvány, profi blöff volt-e az orosz film szövetében. Ám most még repül, ki tudja hol áll meg…



Címkék

premier , kritika


(1) 
1-1  /  2
Hozzászólások
1-1  /  1
2005. szeptember 14. szerda, 20:42#1| torolt felhasznalo
Nekem nagy csalódás a film. Tök zavaros sztoriban is képileg is. Jelentős részt kifejezetten untam. Meg marhára idegesít az öncélú digitális grafika tobzódás.

nka emblema 2012