Elefánt

Holt kölkök társasága

Bemutató: 2004. május 6.

Gus Van Sant tudja, hogy a hagyományos kategóriákkal nehéz lenne megérteni  a történteket. Elefánt című, 2003-ban Arany Pálmát nyert filmjében kísérletet sem tesz az okok elemzésére, netán a "mélyebb összefüggések" megvilágítására. Egy másik film, szintén a columbine-i mészárlásra kihegyezve pont ezt tette (Oscar-díjat is kapott, 2003): Michael Moore Bowling for Columbine című film-publicisztikája mindenféle mocskot felszínre hoz az amerikai erőszakkultúráról - okosabbak ugyan nem leszünk tőle, maximum indulatosabbak. Fuck the system, shame on you, meg a többi mélyértelem.

Az Elefánt inkább lenyomatot adna, pillanatképet a vihar előtti csendről és az irracionalitás viharáról. Az április 20-i délelőttöt mutatja be a film, néhány flahback-kel megtámogatva. Több perspektívából, idő- és szemszögváltásokban látjuk a semmit, a mindennapok elcsorgó perceinek monotóniáját, aztán jön a nagy bumm és a miniapokalipszis. A film elején-közepén nincsenek gyilkosok és áldozatok, csak egyszerű diákok, mindennapi bűneikkel és erényeikkel. Aztán persze látjuk már hogy ki az, aki lőni fog. Lehetne bármelyikük.

Eredeti felvétel, 1999.

A technika illik a minimálsztorihoz. Tarr Bélát emlegetni egy magas labda rutinszerű lecsapása lenne, hosszú snittek így, kozmikus ritmus úgy, meg a magyar géniusz, ahogy leiskolázza a béna amcsi epigont. Persze. Legyen elég annyi, hogy Gus Van Sant formát talált a meséjéhez. A hosszú snittek, a követésperspektíva és a sok fahrt sajátos ritmust ad a filmnek, épp elég meditatívat ahhoz, hogy magukba szívjanak a minimálesemények. Amik úgy rendeződnek struktúrába, ahogy a cím utal a híres buddhista példamesére: a valóság számunkra, mint vakoknak az elefánt. Aki nem lát, az nem tudja mi az elefánt, mert érzékeivel mindig csak egy részletet tapasztalhat belőle, egy ormányt egy lábat, egy részét az egésznek. Részleteket mutat Gus Van Sant filmje is, dokumentarista hűséggel rekonstruált idő-darabokat, amik filmmé ugyan összeállnak, de egésszé nem. És ez nem is baj.

A filmben megjelenő párbeszédek, cselekményelemek és apró momentumok mind-mind a túlélők visszaemlékezéseire, a tényfeltáró újságcikkekre és a rendőrség által összegyűjtött 2000 bizonyíték valamelyikére épülnek. Ilyen (az elsőre zavarónak tűnő) háttérinformáció adagolás a két kamaszgyilkosról: számítógépes virtuál-öldöklés (utánanéztünk, tényleg deathmatch-királyok voltak), homoerotikus vonal (visszaemlékezésekből lejön, nahát), náci konnotációk (Adolf Hitler születésnapján esett az eset) és a többi, és a többi. Kicsit bulvár és közhelygyanús ez a gyűjtemény, mert gyors következtetések levonására késztetheti a nézőt, hogy igen, itt volt ez a két számítógépfejű-buzi-náci elmebeteg, az lett volna a csoda, ha nem mészárolnak.

Homok a struccnak, kiút a nézőnek, menekvés, hogy ne kelljen tükörbe nézni - Gus Van Sant megoldása ez. Lelke rajta.

Az Elefánt egy teljesen átlagos középiskolai nap történetét meséli el valahol az Egyesült Államokban. Egy gyönyörű őszi napon az egyik diák, Eli le akar fotózni egy punk-rock párt. Nate a futball edzés után találkozik barátnőjével, Carrie-vel. John az iskolában hagyja apja kocsijának kulcsát, hogy a testvére érte mehessen. Az iskolai kávézóban Brittany, Jordan és Nicole megbeszélik a legújabb pletykákat. Michelle a könyvtárba rohan, de közben Eli néhány fotót készít Johnról a folyosón.

Ez a nap is olyan, mint a többi... De hirtelen elszabadul a pokol...

Gyönyörű és költői, ugyanakkor mélységesen zavarbaejtő: az Elefánt hitelesen mutatja be a középiskolások életét, ahol a szépség brutális gyorsasággal pusztul el.

Gus Van Sant rendező egész pályafutása során - a Mala Nochétól kezdve az Otthonom, Idahóig és a Good Will Huntingig - arra kereste a választ, hogy milyen fiatalnak lenni, milyen helyet keresni a világban. Az Elefánt újra ezeket a kérdéseket vizsgálja egy eddig ismeretlen, iskolai közegben: a film a tinédzserek életét mutatja be a gyakran erőszakos és bizonytalanságokkal teli világban.