Elment az öszöd: Böszmese

 Idén már harmadik alkalommal kerül magyar film (Cycle, Nekem Budapest) a mozivásznakra, ha valaki látta Dézsy Zoltán Az ügynökök a paradicsomba mennek (2010) című filmjét, az nagyjából tudja, mire számíthat új filmjével kapcsolatban. A „mozi” a Gyurcsány-jelenséget járja körül, meglehetősen elfogultan. Ezzel nem is lenne baj, hiszen a politikai aktualitásokról szóló játékfilm, amely itt-ott dokumentumfilmes elemeket is tartalmaz, éppenséggel sok kibeszéletlen momentumot is átültethet a vászonra. Teheti ezt objektíven, vagy szubjektíven, kinek hogyan diktálja a szerzői vénája. Kitűnő munkák születtek már – nemzetközi téren is – mindkét szemszögből (pl. Costa-Gavras: Z). Ezzel persze nagyon kell vigyázni, hiszen ennek a műfajnak pont az a lényege, hogy legfőképpen vitaindító legyen, miközben konkrét társadalmi üzenetet is meg kell fogalmaznia. Sajnos azonban Dézsy filmje már itt elhasal és a nem titkolt politikai közbeszédből ismert frázisokat sokszor színészei szájába adja. Filmje sem nem személyes, sem nem politikai, leginkább semmilyen. Csak azt ismételgeti, amit a tévéből is megannyiszor hallhattunk, sokszor percekig merít is az adások műsoraiból. Pedig témája nagyon fontos lenne, hiszen egyelőre úgy tűnik, hogy a Gyurcsány-jelenség a 2000-es évek egyik legfontosabb belpolitikai eseménysora, amelyet valószínűleg még nagyon sokat fognak elemezni és talán filmre vinni is.

A film két idősíkon és három helyszínen mutat be két történetet. Az egyiknek Gyurcsány Ferenc a főszereplője (a bíróság ki is mondja ezt a nevet a filmben), aki 2017-ben várja ítéletét a bíróságtól, s aminek legitimitását igyekszik megkérdőjelezni. Közös cellába zárják a másik főszereplővel, egy kiégett újságíróval, valamint egy öregedő betörővel és egy keményfiúval. A film gerince a másik időszál, amely Fletó és az újságíró 2006-os őszi eseményekre való visszaemlékezéseiből áll össze. Dézsy célja a kisember és a nagy politikus sorsának ütköztetése lett volna, amelynek banális konklúziója, hogy végül mindannyian, így vagy úgy, de börtönben végzik - együtt. Sajnos azonban az épkézláb forgatókönyv hiányában nehezen lehetett volna bármi jót is kihozni ebből.

Az újságíró szála tobzódik a banális párbeszédekben, üresjáratokban. Nem érteni, miért kell kihangsúlyozni azt, hogy az egyébként gazdasági cikkek írásából élő ítész dekoratív felesége (Fésűs Nelly) és lánya percekig figyeli a misét a bazilikában. Szintén nem érteni, hogy miért csalja feleségét ugyanez az újságíró egy robogókat lízingelő énekesnővel. Az újságíró szála pont ezért sokszor érdekesebbnek tűnik, mint maga a Gyurcsány-szál, mégis az üresjáratok miatt elsikkad az egész. Ráadásul a dramaturgia néhol nevetséges elemeket használ; ilyen például a Gellért-fürdőben játszódó masszőr szála, amely az „agorai népi hang” szócsöveként és a titkos fülesek helyszíneként is funkciónál. Mosolyt fakasztó, hogy egy internetes újságíró pont az úszómedence szélén szerzi be a legfrissebb infókat. Ez egy 50 évvel ezelőtti krimiben elment volna, de 2013-ban viccnek is rossz. Összességében az újságíró története a korrupt sajtót akarja leleplezni, amely jó pénzért az igazságot is félrerakja. Ez persze felőrli és kizsigereli a becsületes kisembert (a nejét csaló újságírót). A film bőkezűen bánik az összeesküvés-elméletekkel is, amelyekkel szinte bombázza nézőjét. Ilyen a tévészékház ostrománál talált fegyverek (állítólag ez szolgáltatta a film alapötletét), vagy a fizetett provokátorok jelenete. Sajnos koncepció híján ezek is csak odavetve vannak jelen a filmben. A fikciós részeket az öszödi hanganyag és megannyi dokumentum, ill. felvétel tarkítja.

Dézsy művének legrosszabb részei, amikor mesterségét megcsúfolva orbitálisan filmszerűtlen elemekkel terheli nézőjét. Ilyen az, amikor összességében majd’ 10 percen keresztül hallgathatjuk az öszödi beszéd részleteit. A film képi világának fantáziáját mutatja, hogy ekkor egy hangkazetta orsóját, egy üres konferenciatermet, vagy (ez a személyes kedvencem) egy media player lejátszó felületét mutogatja a kamera. Havasi József operatőr munkájában a vitaműsorokra jellemző egysíkú képi világ és tv-filmes attitűd uralkodik. A filmnek egyetlen olyan beállítása sincs, amely mozivászonra kívánkozna. Ugyanilyen amatőr és egysíkú Zakar János szintetizátor zenéje, ami legalább olyan idegesítő, mint egy mulatós tévé maratoni adása.

Az Elment az öszöd harmadik „helyszíne” a börtöncella, ahol a társadalommal szembesülne az ex-kormányfő, ha nem lenne pökhendi. Talán itt ütközik ki legjobban a színészi alakítások súlya is. A Fletót játszó Sás Péter stand-up comedys fellépése jól hatna együgyű, groteszk élcként, színészi játéknak azonban kevés. Hasonlóan kevés szerep jut Ujlaki Dénesnek, vagy Császár Angelának, aki Gyurcsány családi-tanácsadójaként meglepően papírízűen játszik. A mellékszereplők közül is szinte mindenkiről csak úgy süt az amatőr játék és a hangsúlytalan beszéd. Halvány kivétele a filmnek Szabó-Sipos Barnabás, az újságíró, akinél látni értékes pillanatot is, de a jellemfejlődés itt is elmarad.

Dézsy Zoltán filmje sajnos egy rosszul összetákolt propaganda lett, amelyen jól tudnak izgulni a politikai pornón szórakozni vágyó kisnyugdíjasok. Pedig nagyon jó lett volna egy jó kézzel megírt mozit csinálni ebből az anyagból és akkor nem számított volna sem a rosszul bevilágított háttér, sem a karcos színészi játék. Egy dokumentum-esszéfilm, vagy egy társadalmi dráma, esetleg még egy jobban megcsinált propaganda is többet ért volna, hiszen annak ellenére, hogy nem mindenki ért egyet (például) Michael Moore-ral, attól ő még élvezhető mozikat csinál, és fontos kérdéseket jár körbe a maga stílusában. El lehetett volna tolni ezt a filmet ebbe az irányba is. Az Elment az öszöd azonban így egy túlírt, low-budget, „jól odamondani akaró” politikai tanmese lett több böszmeséggel, kevesebb filmszerűséggel, még kevesebb eredetiséggel.

Elment az öszöd - Trailer from Elmentazoszod on Vimeo.