Elringattad a szívemet minden jóval
Az Egy lányról kritikája
A szerelemben nehéz megfogalmazni, hogy pontosan mit is szeretünk a másikban, dolgokat lehet felsorolni, amelyek kedvesek számunkra, de végül a válasz, csak annyi: Őt. De ha Lone Scherfig és Nick Hornby filmjéről tényleg csak egy dolgot mondhatok, akkor legyen az, Carey Mulligan. Kritika.
Ami végülis pontosan összefoglalja, hogy miről szól a film: egy lányról, Jenny-ről, a kitűnő tanulóról, eszes, szellemes, szép ... kislány, aki többre vágyik, de még csak a francia lemezeit szobájába mélyén hallgatva álmodozik a szabadabb, nagybetűs Életről. Ami egyszercsak lecsap rá, amikor az esőben ázva egy férfi felajánlja, hogy hazaviszi az autóján. Davidnek menő sportkocsija, még ennél is menőbb dumája van, intelligens, sármos, szívdöglesztő, és abból a felnőtt világból érkezett, ahova Jenny oly annyira vágyik. A koncertek, éttermek, aukciók, lóversenyek forgata könnyen beszippantja a világra oly nyitott, tiszta és naiv Jenny-t, aki bele is szédül az ő körülölelő csodákba, és tulajdonképpen csak akkor józanodik ki, amikor egy parkolóban David feleségül kéri őt. Jenny pedig dönteni kényszerül, válassza a nehéz és unalmas utat egy valószínűsíthetően nehéz és unalmas élethez, vagy ragadja meg ezt a könnyű lehetőséget, amit az Élet kínál neki.
Az Egy lányról egy csendes felnőttéválás-történet, és olyan észrevétlen csörgedezik a történetvezetés, hogy könnyen fel is tehetnénk a kérdést, hogy miért is érdekel ez engem? Egy lány a hatvanas évek elején szerelmes lesz, igen, és? A helyzet az, hogy ezt a lány Carey Mulligan kelti életre, aki Ellen Page-nél jóval pimaszabb, cserfesebb és okosabb, mélyebb és igazabb színésznő. A film nagyjából másfél év történetét öleli fel, tehát nem korban kellett nagyot játszani, hanem azt a folyamatot bemutatni, amin ez a lány keresztülmegy, hogyan lesz egyenruhás, könyvet a feje tetején egyensúlyozó fruskából, érett, felnőtt asszony. Mert a szerelem megváltoztat, semmi sem ugyanolyan már utána, az első alkalom csak egyetlen egyszer történhet meg. Carey Mulligam ezt olyan áttesztőséggel, olyan természetességgel, olyan sikkel mutatja be, hogy az egészen hátborzongató, az Amerikai Filmakadémia a legjobb színésznő díjára jelölte, és hát jobban megérdemelte volna a díjat, mint a kiábrándítóan unalmas Sandra Bullock. Mindegy, Carey nem vigaszdíjat fog majd kapni, és a BAFTÁ-n és Torontóban már felfigyeltek rá, ahogyan abban a jelenetben is, ahol David Jenny-t fotózza Párizsban, és megfordul utána egy férfi az utcán, igen, már semmi sem ugyanolyan, Carey Mulligan itt van, és hívhatjuk új Audrey Hepburnek, még mindenféle másnak, de a nevét jegyezzük meg: Carey Mulligan.
Két egyenrangú partnere van: Peter Sarsgaard, a látszólag jóházból való úrifiú szerepében, aki legalább annyira nyegle, mint amennyire visszataszító, és a játékáról mindent elmond az, hogy a film végére annyira megundorodtam tőle, hogy ebbe a cikkbe nem is teszek róla képet. Alfred Molina pedig félelmetesen jó: szigorú és kemény apaként is megvan benne a játékosság, a humor, amin átsüt a felesége és a lánya iránt érzett szeretet, és noha senki marad ártatlan a történetben, a figurája ha nem is ugyanolyan, de ugyanaz tud maradni.
Az Egy lányról-nak hihetetlen atmoszférája van, ott vagyunk a hatvanas évek Angliájában, úgy csavar az ujjai köré a film, ahogyan David bolondítja magába Jenny-t. A szintén ebben az érában játszódó Mad Men (az m1 Reklámőrültek címen sugározza) bír hasonló hangulattal, teljesen magába szippant a világa, azok a ruhák, azok a zenék, azok a gondolatok!
"Annyi vers és annyi dal, egy ilyen röpke pillanatról?" - kérdezi Jenny az ablakban cigarettázva vigasztalan. Az Egy lányról is alig másfél órás film az ártatlanság elvesztéséről, mégsem leszünk már utána ugyanolyanok, igazán, mélyen szerelembe lehet esni vele.
