Eszter hagyatéka

Lajosra várva

Bemutató: 2008. április 17.

A II. világháború előtti pillanatokban a festői Badacsonyban játszódó történet címszereplője a korosodó Eszter, aki húsz éve várja régi szerelmét, hogy tisztázzák lezáratlan kapcsolatukat. Eszter a hosszú évtizedek alatt belesavanyodott a bánatba és a várakozásba, egyetlen társa a család idős házvezetőnője. Lajos, a régóta várt férfi, egyszercsak táviratot küld, hogy holnap érkezik, így a nőnek újra szembe kell néznie önmaga előtt is titkolt érzelmeivel, és máig eleven fájdalmával.

Az érzelmi fogság részegültje, a bilincseibe szerelmes, nem a társába

A történet ugyanarra a toposzra épül, mint a később keletkezett A gyertyák csonkig égnek című regény. Valaki hosszú évtizedeken keresztül dédelget egy rendkívül fájdalmas, lezáratlan kapcsolatot, és akarva-akaratlanul nem hagyja, hogy a seb begyógyuljon, hogy ez a történet - mint minden az életben - múlttá váljon. Cs. Szabó László 1939-ben, a regény megjelenésekor írott kritikájában így fogalmaz: „Márai a szenvedélyes foglyok költője (…) (hőse) az érzelmi fogság részegültje, a bilincseibe szerelmes, nem a sorstársába.” Eszter olyan hősnő, akiből hiányzik a felejtés képessége, és aki eleve kizártnak tartja, hogy az ő igazságán, a fájdalmas megbántottságon kívül létezhet más igazság is. „Én a valóságot tudom…” – fakad ki belőle, de a film végén rá kell döbbennie, hogy a gazember igazsága legalább olyan igazság, mint az áldozaté, és hogy néha a megbántott fél éppúgy hibás, mint aki megbántotta.

A dráma persze elmaradna, ha a titkon várt illető elfelejtene megérkezni, de Márai műveiben rendre hazatér a tékozló fiú. A sors iróniája, hogy az író életében ez a katartikus pillanat, a szülőfölddel való újbóli találkozás, a fájó távollét és a tisztázatlan kapcsolatok megnyugtató lezárása sosem történt meg. Erről az elmaradt katarzisról, az író utolsó éveiről szól a Dárday – Szalai páros Emigráns című filmje, amiben a haza-nem-térés drámája valódi feszültséget teremt, igazolva, hogy az élet a legjobb forgatókönyvíró. Hiába tudjuk, hogy a főhős nem térhet haza, hiszen Márai emigrációban halt meg, mégis drukkolunk, hogy megtörténjen, ami nem fog. Szeretnénk, ha az élet ezegyszer nem lenne ilyen igazságtalan.

Hangoskönyv illusztrálva: Eszter mint narrátor végig jelen van

Az Eszter hagyatéka című regény filmre vitelekor ugyanazokkal a problémákkal kellett szembenézniük az alkotóknak, mint A gyertyák csonkig égnek esetében. Márai súlyos, veretes szövegét, ultrakonzervatív elbeszélésmódját, idézetgyűjteménynek is beillő dialógusait ledobja magáról a film-műforma. A színház, a tévéjáték vagy a hangjáték is könnyebben boldogul az ilyen irodalmi művek adaptálásával, példa erre az Eszter hagyatékából készült hangoskönyv, amin Nagy-Kálózy Eszter - a film címszereplője - szólaltatja meg a regényt.

A minimálisan az akciókra és maximálisan a súlyos dialógusokra épülő elbeszéléshez a film készítői a lehető legnagyobb tisztelettel és a lehető legkisebb merészséggel nyúltak hozzá. Halljuk a könyvlapok pergését, filmen is csak „olvassuk” a művet. Mintha a hangoskönyv lenne illusztrálva: Eszter - mint narrátor - a film során végig jelen van. Sosem lankad, sokszor még azt is elmondja, amit látunk. Eszter megvédi a még távollévő Lajost (a hűtlen gazembert) Nunuval, az öreg házvezetővel szemben; nézem a jelenetet, olvasom a filmet, ezt gondolom: „ez a nő valamiért megvédi a férfit, akit várnak” (a huszonöt perces expozíció a várakozásról szól), majd megszólal a narrátor: „még meg sem érkezett, máris védem”. Máshol Nunu ironizál Lajossal kapcsolatban, majd megszólal a narrátor: „Nunu ironizál”. Hát igen, a Jules és Jim-et is narrálják, de ott azok az információk hangzanak el, amik a filmszövegből nem derülnek ki, itt meg azok a szépen megírt, olykor kissé modoros mondatok, amit már tényleg nem lehetett betölteni egyik dialógusba sem (az ember magában azt mond, amit akar, úgysem hallja senki - kivéve, ha egy filmben beszél magában).

A film felütése keretes szerkesztésű történetet vetít előre. A visszaemlékezés, a flashback keret eleje szépen felépített: Eszter a halála előtt leírja történetét Lajosról, de a film végén nem térünk vissza a mesélés jelenidejéhez, hanem azon a bizonyos vasárnapon az esti széllel együtt kirepülünk az ablakon, így hagyjuk el - mi nézők - a történetet. Az Eszter hagyatéka cím arra utal, hogy Eszter ezt a történetet hagyta maga után; de ha az elbeszélés az elején ilyen erős keretbe helyeződik, a vége is kívánja a keretet, különben a film orra bukik. Keretet csak az az operatőri gesztus ad, hogy a film első jelenetében a kamera egy ablakon keresztül lép be a szobába, ahol Eszter ír, majd a film végén szintén az ablakon keresztül távozik.

A szöveg teatralitása ránehezedik a filmre

A szöveg teatralitása ránehezedik a filmre. Minden szereplő szájából veretes mondatok hangzanak el, a drámai csúcspontnál a férfi és a női főhős tányérok helyett ezekkel dobálózik. „A viszontlátás rejtélyesebb, mint az első találkozás”; „Elkövetted a legrosszabbat, amit egy nő tehet: megsértődtél és megfutamodtál”; „Belső határ? De mikor az élet határtalan”; „A reménytelen szerelmek nem múlnak el”, ezeket a mondatokat a könyvben aláhúzzuk, vagy aki nem szeret könyvbe firkálni, az kijegyzeteli, hogy amikor az unokahúga ballagásakor egy frappáns idézetet keres, legyen hová nyúlnia.

Az andalító aláfestő zene (Berkes Gábor) nem tolakodó, de a vissza-visszatérő motívum nyomatékul minden mély dialógus után és Eszter narrátorhangja alatt is felcsendül. A fényképezés (Gózon Francisco) a szöveg melankolikus, lassú tempóját követi: hosszú svenkek, lassan mozgó, a belső terekbe behatoló, majd eltávolodó, máskor finoman andalgó kamera igazodik ahhoz, ahogy Eszter meséli a történetét. A narrátorhang a történet szubjektivitását emeli ki, a fényképezés pedig szintén úgy mesél, ahogy egy halála előtt lévő nő visszaemlékezik az életére: merengőn és rezignáltan. A neves színészgárda (Nagy-Kálózy Eszter, Törőcsik Mari, Cserhalmi György, Eperjes Károly, Udvaros Dorottya) játéka nem ennyire egynemű, az alakítások a legtöbb esetben pontosak; a színészek tehetségük szerint megpróbálják a lehetetlent: életet lehelni a szövegbe.

A film az egyelőre kisszámú Márai-adaptációkat gyarapítja. És minket is gazdagít, ha más nem, egy újabb filmes idézettel, ami a „zsák meg a foltja” hasonlat filmekben megjelenő variációit illeti. A film noirban ez így hangzott: „Összetartozunk, akár a fegyver és a töltény.” Néhány évtizeddel később Forest Gump (aki szintén narrátor a filmben) ezt mondja: „akkoriban úgy voltunk Jennyvel, mint a borsó, meg a héja”. Eszter pedig így fogalmazza meg Nunuval való összetartozását: „úgy éltünk együtt, mint a fenyő és a gyöngy”. (Nem tudom, feltűnt-e a szerzőnek, hogy a fagyöngy egy élősködő, tételezzük fel, hogy igen, és innentől mindenki maga értelmezze, hogy Nunu élősködik-e Eszteren, vagy fordítva!)