Euréka
Kizökkent idő
Bemutató: 2003. szeptember 25.
"Síva nagyúr, a Romboló, lecsapott, s boldogok a halottak, hiszen szent vezetőjüknek adták át lelküket!", nyilatkozta Shoko Asahara guru egy tokiói betonbunkerből 1995-ben, elégedetten és jóllakottan. A vak guru és az ő Aum-Shinrikyo szektája az Armageddon-nal színesítette volna a japán átlaghétköznapokat, és hogy az apokalipszis elmaradt, nem rajtuk múlt. A Legfelső Igazság megvilágosult hittestvérei jegyzik ugyanis a 95 március 20-án levezérelt szaringáz támadást a tokiói metró csúcsforgalmában. A túlélők beszámolóit érdemes elolvasni, János jelenései, kicsiben.
A porcelánkislány és tengerészsapkás bátyja élik túl a spontán istenítéletet, valamint a sofőr, egyszerű, tucatéletű alkalmazott. A mészárlásnak vége, minden vissza a kerékvágásba, de a három sorsvonal véglegesen összefonódott. Száznyolcvan perc még hátravan és az egyik bugyrot már megjártuk. A film további cselekményét akár be is lehetett volna passzírozni egy szokványos feature film keretébe, másfél óra izgalom rendel. Feszes ritmussal tarthatták volna kordában a valóság lyukacsos szövedékén átszüremlő káoszt. Ehelyett Shinji Aoyama (aki rendezőként vágóként és zeneszerzőként jegyzi a filmet) visszanyúl a monogatarik világába, komótosan mesél és átélésre buzdít.
A történet, amit elmond figyelemre méltó, bár a lényeg nem a mesében van, hanem a mesélés módjában. A két túlélő gyermek visszatér a hétköznapokba, a sofőr világgá bujdosik, de ő se bírja sokáig, hazatér nemsoká. A rajtuk égő spirituális stigma egy helyre tereli őket: a testvérek üresen álló házban vegetálnak, ide költözik a poszt-traumatikus sofőr is. Életképeik remekbe szabottak, részleteket látunk az egész helyett, eseményeket és apró gesztusokat, ami a realitást lebegővé, az elidegenedettséget otthonossá teszi. A testvérpár szavak nélkül kommunikál, érintéssel és gondolattal értetik meg magukat a világgal. A továbbiakban szerepet kap még egy távoli unokatestvér, egy busz (road movie-ra fel!) és egy rejtélyes gyilkosságsorozat, ami persze majd meg is oldódik, mint majdnem minden.
A képek sokáig fekete-fehérek, csak a vége felé telik meg némi színnel a világ és emelkedik a levegőbe a kamera, könnyen és légiesen, mintha végig ezt csinálta volna. Az Euréka 217 perce szinte észrevétlenül telik el, ehhez persze kell a nézői bizalom és engedékenység – hagyni kell, hogy a film saját ideje szinkronba kerüljön a miénkkel, és jöhet a kellemesen trippes kalandozás a japán kizökkentek univerzumában. Megéri. Meg különben is, az idő csak egy dimenzió.