Euréka

Kizökkent idő

Bemutató: 2003. szeptember 25.

Valahol itt ered az Euréka ihlete, a hétköznapokból, amik bármikor diabolikus rémálommá változhatnak. Aranykéz utca, remember? Minden trauma ott kezdődik, hogy az idő kizökken, és a valóság megcsavarodik egy szépen csomagolt sokkhatás kíséretében, legyen az robbanás, gáztámadás vagy éppen buszeltérítés. Az Euréka így nyit, hosszú, lassú snittel a buszmegállóból, japán kislány száll fel porcelán arccal a szinte kihalt buszra, pásztázik a kamera, bambul a néző. Bő tízperc alatt lezajlik a dráma: a busz megtelik utasokkal, majd ki is ürül. Forgótáras fegyveres filozófus végzi a piszkos munkát – indíttatás nincs, csak a vak sors és a fekete-fehér képek keményre világított obszcenitása.

A porcelánkislány és tengerészsapkás bátyja élik túl a spontán istenítéletet, valamint a sofőr, egyszerű, tucatéletű alkalmazott. A mészárlásnak vége, minden vissza a kerékvágásba, de a három sorsvonal véglegesen összefonódott. Száznyolcvan perc még hátravan és az egyik bugyrot már megjártuk. A film további cselekményét akár be is lehetett volna passzírozni egy szokványos feature film keretébe, másfél óra izgalom rendel. Feszes ritmussal tarthatták volna kordában a valóság lyukacsos szövedékén átszüremlő káoszt. Ehelyett Shinji Aoyama (aki rendezőként vágóként és zeneszerzőként jegyzi a filmet) visszanyúl a monogatarik világába, komótosan mesél és átélésre buzdít.

A történet, amit elmond figyelemre méltó, bár a lényeg nem a mesében van, hanem a mesélés módjában. A két túlélő gyermek visszatér a hétköznapokba, a sofőr világgá bujdosik, de ő se bírja sokáig, hazatér nemsoká. A rajtuk égő spirituális stigma egy helyre tereli őket: a testvérek üresen álló házban vegetálnak, ide költözik a poszt-traumatikus sofőr is. Életképeik remekbe szabottak, részleteket látunk az egész helyett, eseményeket és apró gesztusokat, ami a realitást lebegővé, az elidegenedettséget otthonossá teszi. A testvérpár szavak nélkül kommunikál, érintéssel és gondolattal értetik meg magukat a világgal. A továbbiakban szerepet kap még egy távoli unokatestvér, egy busz (road movie-ra fel!) és egy rejtélyes gyilkosságsorozat, ami persze majd meg is oldódik, mint majdnem minden.

A képek sokáig fekete-fehérek, csak a vége felé telik meg némi színnel a világ és emelkedik a levegőbe a kamera, könnyen és légiesen, mintha végig ezt csinálta volna. Az Euréka 217 perce szinte észrevétlenül telik el, ehhez persze kell a nézői bizalom és engedékenység – hagyni kell, hogy a film saját ideje szinkronba kerüljön a miénkkel, és jöhet a kellemesen trippes kalandozás a japán kizökkentek univerzumában. Megéri. Meg különben is, az idő csak egy dimenzió.