Harry Potter és a Tűz Serlege

The Change in Me

Bemutató: 2005. december 1.

A Harry Potter-széria filmes adaptációi igazi anomáliák: még legrosszabb esetben (Chris Colombus recsegős mézeskalács-víziói) is emészthetőbbek, mint az irodalmi alapanyag. Rowling tanáros, kliséfigurákkal teli fantáziátlan fantasy-je, amelytől egy Roald Dahl sikongató lábrázást kapott volna, egy rendkívül szerencsés ember munkái, akinek ha van bőr a képén, napjában ezerszer ad hálát a jóistennek a kapott mákért.

A producereknek volt annyi eszük, hogy sebészi úton távolítsák el Colombust a franchise-nak még a közeléből is, és azzal, hogy a tavalyi epizód rendezőjének a mexikói Alfonso Cuarónt választották, mindenkinek szívességet tettek. Személyében egy ersatz-Terry Gilliam instruálta a filmet (Rowling eleve Gilliammel akarta rendeztetni már az első részt is, de az ex-Monty Python túlságosan balhés fazon ahhoz, hogy egy ekkora produkciót rábízzanak – Münchausen báróra emlékszünk még, ugye?); Cuarón vizuális fantáziája és hangulatkeltő érzéke belobbantotta azt a történetben rejtező potenciált, amelyet Colombus földhözragadtsága és Rowling száraz angolsága mintegy lefojtott. A film több lett, mint a könyv. Hozsánna néked, Leibovitz.

 Sajnos Cuarón idén már hallani sem akart Harry Potterről. Helyettesítője, Mike Newell legnagyobb sikerét a Négy esküvő, egy temetéssel aratta, azzal a munkájával, amely a Trainspottinggal vállvetve, új életre rugdalta a halódó angol filmipart. Newell letisztult képi világú, különösebb saját stílust felmutatni képtelen rendező, úgyhogy Cuarón élvezetes mozija után egy évvel már attól féltem, a sorozat megint vakvágányra fut.

 Tévedtem. A Harry Potter és a Tűz Serlege a széria eddigi legjobb darabja.

Már-már pária lesz belőle

 A Roxfort varázslóképző az új tanévben különleges eseménynek ad otthont (gondolom már Rowling is halálra unta, hogy ugyanabba a keretbe kell beleágyaznia eleve nem túlságosan sziporkázó narratív variációit): a Trimágus Tusa három varázslóiskola bajnokának harca – mint nálunk volt régen az akadályverseny, azzal a különbséggel, hogy ebbe bele is lehet halni (ebben a tekintetben a Roxfort vezetése amúgy is meglehetős könnyelműségről tett tanúbizonyságot, tavaly egy farkasembert szerződtettek tanárnak.), bár most hogy így visszaemlékszem, egyszer beleakadt a gatyám a szögesdrótba, és a munkásőrök könnygáz-gyakorlata is eléggé megríkatott minket… De elég a szép emlékekből. A lényeg, hogy bár nincs a korhatáron belül, Harry Pottert is próbára választja a címszereplő Tűz Serlege.

Ekkor törnek meg azok a klisék, amelyek eddig felelősek voltak – legalább is az én esetemben – azért, hogy nem igazán tudtam lelkesedni a kis varázslóporonty kalandjai iránt. Bármennyire is próbálta erőltetni Rowling, Harry Potter sosem volt hiteles bajkeverő, nem hittem el róla, hogy több lenne a tanárok seggét nyaló bólogatógyereknél, akinek ráadásul állandóan irtózatos, már-már deus ex machinisztikus szerencséje van. Csakhogy miután a Serleg, a három bajnokéval egyetemben az ő nevét is kiköpi, az iskola közössége kitaszítja Harry Pottert, már-már pária lesz belőle (persze túlságos extremitásokat nem kell a dologba belelátni, mindenesetre utálják rendesen), és végre, kalandjai kezdete óta először, úgy éreztem, hús-vér figurával van dolgom. Ráadásul a helyzet humanizmusa kisugárzik: Hermione és főleg Ron is sokkal emberibbek lesznek a bajban, utóbbi a többiekhez hasonlóan elfordul barátjától – ez az eddigi könyvekben/filmekben teljességgel elképzelhetetlen volt.

 A másik Potter-bontó motívum a pubertás és a (potenciális) szex belopódzása a történetbe, bár ezt már az Azkabani fogoly is pedzegette. Ez szintén csak jót tesz a filmnek és nézőnek egyaránt: amellett, hogy számos kedves pillanat forrása, mintegy erőszakkal kényszeríti a mesét, hogy nőjön fel és szabaduljon meg kliséitől.

 Newell rendezőként remekül megállja a helyét, bár – ahogy arra számítani lehetett -, hiányzik belőle Cuarón festői vizuális képzelete, érzéke van a lendület fenntartásához, valamint az akciójelenetekhez: egy hétszázvalahány oldalas regény 160 perces adaptációját úgy elkészíteni, hogy ne hasson unalmasnak – nos, ezt hívják figyelemre méltó teljesítménynek.

A kamaszodó varázslótanonc nem érti, mit keres a Trimágus Tusán. Azt meg még kevésbé, hogyan tudta emberi alakját és hatalmát visszanyerni Voldemort, a Sötét Nagyúr.A régen várt új részben az immár 14 éves Harry (Daniel Radcliffe) az eddigieknél is nehezebb próbatételekkel kénytelen szembenézni: akaratán kívül, és nála idősebb, tapasztaltabb diákokkal együtt kell részt vennie a nemzetközi Trimágus Tusán, amelyre megmagyarázhatatlan módon egy ismeretlen nevezte be. Ám a verseny veszélyei elhalványulnak az immár bizonyossá váló tény mellett: Voldemort, a Sötét Nagyúr (Ralph Fiennes) ismét színre lépett, és nemcsak hatalmát nyerte vissza, hanem emberi alakját is!