Idegölő

Ez tényleg fáj!

Bemutató: 2006. november 23.

Az Idegölő egyáltalán nem olyan kínosan rossz, mint ahogy az elő szokott fordulni magyar vígjátékokkal, egyszerűen csak nem elég vicces. Egymáshoz bilincselt ellenfeleket/ellenségeket, félreértésen alapuló tévedések vígjátékát, bérgyilkosok vicces magánéletét, süketnéma kommunikációt láthattunk már sok filmben (ha nem is magyar alkotásokban), pukizós viccet is hallottunk már sokszor – ezeken jócskán túl kéne lépni, és megfejelni néhány hatalmas poénnal.

Vannak a filmben persze apró mókák: amikor az otthonából kidobott fogorvos fogászati eszközzel turmixol magának reggelit, vagy amikor a „Csak lógtam itthon” választ adja, miután megpróbálta felakasztani magát, az mind működik, és a „Magának milyen s*gg alakú feje van!” bemondás is jó, csak nem eléggé. Egy igazi röhögős vígjátékba ennél sokkal jobb és több kellene. Enélkül viszont a film nem lesz több néhány ismerős jelenetnél és utánérzésnél.

Az Idegölőben (az előző munkához, a Tibor vagyok, de hódítani akarok!-hoz hasonlóan) szintén egy hotel az egyik fő helyszín – csak ez most nem a Balatonnál, hanem Görögországban található. (Sajnos a film csak ennyiben idézi az előző művet.) Azért, mert a mű nagyrészt Rodoszon játszódik, még nem lenne kötelező utazási reklám módjára bemutatni a helyszínt (ez sajnos fordítva is igaz: a Magyarországot, Budapestet – nyilván a görög közönségnek – bemutató snittek sem haladják meg a reklámklipek színvonalát). És ha már a koprodukció szóba került: a szinkron (nem a szinkronhangok!) időnként zavaróan és feltűnően rossz: nincsen szájra igazítva és teljesen steril.
Ugyanígy a filmzene is hagy némi kívánnivalót maga után. Habár van külön a film számára írt főcímzene (a már a Csudafilmben és a Tibor vagyok...-ban is bizonyított Rakonczai fivérek munkája), a tipikus görög jeleneteknél (például iszogatás egy helyi kocsmában) nem tudnak túllépni a „görögországi fíling”-klisén, a feszültségnövelést pedig a „bérgyilkosos” részeknél úgy oldják meg, hogy fülsiketítő hangerőre kapcsolnak.

Vannak benne apró mókák

A sztori aránytalanul sok nyugtalanító kérdést hagy maga után. Miért kellett a Keszeg nevű bérgyilkost alakító Gesztesi Károlyt Desperadónak álcázni gitártokkal, talpig feketében? Fogorvos létére miért van elhanyagolt állapotban a másik főhős fogsora? Miért szór a női főhős a reggelinél egy kanál müzlit a lapostányérjába? Hogyan passzolhat a Gesztesi alakította bérgyilkosra a Rudolf Péter méretű görög színész inge? Amilyen alaposan ki van dolgozva néhány részlet a filmben, úgy sikkad el a többi. Az például világos, hogy miért egy görög fogorvosnak kell azonosítania a Balkáni Fehér Tigris néven ismert maffiavezért, de hogy miért kell egy magyar bérgyilkos a fogorvos kiiktatására, az rejtély. Fonyó könnyedén elsiklik a részletek felett, pedig a jó vígjátékhoz pontosság kell – vagy legalább akkora poénok, mint amekkorák az előző filmnél még itt-ott akadtak. Így viszont bosszantó apróságokon csúszik el egy ígéretesnek induló ötlet.

S hogy egy jó vígjáték után a rendező miért készített egy – finoman fogalmazva – kevésbé jót? Talán nehezebb volt számára becélozni a nagyobb közönséget és az ehhez kapcsolódó igényeket; hiszen az Idegölő egyértelműen a lehető legszélesebb rétegnek szeretne szólni, míg a kamaszfilmnél elég könnyű volt behatárolni a dramaturgia pontos menetét, illetve a poénok milyenségét (disznó viccek) és körét (nemi érdeklődés), továbbá az ehhez szükséges kellékeket (mindenekelőtt az a bizonyos vibráló arany műpénisz). De lehet, hogy az sem tett jót, hogy a Tibor vagyok... társ-forgatókönyvírója, Divinyi Réka most csak konzultánsként volt jelen, és a forgatókönyvet a rendező egyedül jegyzi.
Az Idegölő kevéssé sikeres kísérlet a nagyközönségnek szóló, krimi- és akcióelemekkel tűzdelt romantikus vígjáték elkészítésére. Mivel azonban Fonyó Gergely korábban már bebizonyította, hogy tud jó filmet is rendezni, nincs okunk a végletes elkeseredésre.
A bérgyilkosokat nem nagyon szereti senki. Nem is csoda, válogatás nélkül ölnek, és piszkosul jól is keresnek vele. Ám eszünkbe jut-e néha, hogy a bérgyilkosoknak magánéletük is van?

Mondjuk például egy süketnéma anyjuk, akinek a legegyszerűbb azt hazudni, hogy egyszem fia muzsikusnak állt. Ez megmagyarázza, miért van nála mindig gitártok, és a nem létező koncertekre sem kell a mamát elvinni.

És gondolunk-e néha arra, hogy a bérgyilkosoknak fogsoruk is van, sőt rossz foguk is, amely éppúgy megfájdulhat, mint bármely tisztességes emberé?

Pontosan ez történik Keszeggel is, a közép-európai régió legprofibb bérgyilkosával: hideg, érzelemmentes, kíméletlen és rettenetesen fáj a foga. Mindez egy rutinmunka kellős közepén Rodoszon, ahol kénytelen felkeresni a térség legvacakabb fogorvosát, Jorgost, aminek beláthatatlan következményei lesznek.