Isten városa

Pokolgettó

Bemutató: 2004. február 3.

Nem volt híján az éjfekete iróniának Rio szociális kormányzata midőn Isten Városának (Cidade de Deus) keresztelte Brazília abszolút nullpontján tengődő bádogvárosát. A putri nemcsak a port szívta magába, de az ország szegénységét is, s ahogy taszított minden infrastruktúrát, úgy vonzotta rejtő oltalma alá „Isten” sikátoroktól barázdált tenyere a bűnt. Miként nőtt ki naiv gázrabló kamaszbandákból a putri fölé emelkedő betonpanelek árnyékában a pókháló-precizitással megszőtt drogháló, aminek csomóit nem egész tizennyolc éves gyerekek tartottak a markukban? – Fernando Meirelles és Kátia Lund mozija ennek az alig tizenöt évnek nyújtja a krónikáját.

Amikor hét-nyolc éves kölyköket látsz meghalni a vásznon, gondolhatnád azt: hatásvadászat. Amikor hét-nyolc éves kölyökbandákat látsz gyilkolni, azt mondhatnád: „Ne viccelj velünk, Fernando. Ami sok, az sok.” Csakhogy ott ez van. A valóságban, és ettől ülsz seggre. Meirelles egy hétszáz oldalas, többéves kutatómunkát nyögött riportregényt kapott kezébe Paulo Lins tollából. Lins vaskos kötete soha eddig nem látott őszinteséggel világított rá arra a csillogó Rio mögé elrejtett másik városra, melynek létezéséről még a brazil középosztály is csak nagy megdöbbenések árán akart tudomást venni. Ez a hátország egy másik ország, állam az államban, mely a „ne zavarjuk egymás köreit”-elve és persze a korrupció révén különül el a hivatalos jogrendszertől. Itt az utca törvénye irányít, és tizennyolc éves átlagkorú „keresztapukák” mondják meg, mi a rend, mielőtt a feltörekvő fiatalság eltisztítaná őket az útból.

Manu Galinha

Nem csoda, hogy a stáb magukon az eredeti helyszíneken nem is mert forgatni – így csak egy szelídebb környék szelídebb (mert már megérte a negyvent) drogbárójától kellett engedélyt kérni a forgatásra. De az alkotók vették azt a bátorságot, hogy kizárólag gettókölkökből verbuválják a teljes amatőr színészgárdát, s így a saját tragédiáikat magukon hordozó kölyökarcok legvalószerűbb gesztusaiból tapasztaljuk meg a hely atmoszféráját.

A hétszáz oldalas dokumentumregényből elég nehéz lett volna hagyományos cselekményközpontú mozit varázsolni a vászonra. Noha megvannak a történet visszatérő karakterei, a mindenkinél gátlástalanabbul hatalomra törő Kis Zé vagy a kalauzból rettegett gengszterlövésszé vált Manu Galinha, sőt a bűnözéshez túl szelíd Petárda interpretációi révén folyamatosan egy ember szemszögéből tudunk tekinteni a történetre, mégis az apró epizódfüzérekből rajzolódik ki a film igazi főszereplője, ami maga az Isten városa, úgy a hely, mint a benne élő szubkultúra. Annak minden brutalitásával, minden nyomorával, minden rettegésével, mégis színekkel, életkedvvel és szerelemmel telve.

A kis Petárda

Az emésztésünket segíti a sokszínű tálalás. Ebben a moziban A gyűlölet keménysége a Nagymenők epikusságával karöltve ropja a pipec disco-funkyt a Boogie Nights fölidézte dekadens hetvenes-nyolcvanas években. Minderre csak cukormáz a páratlan ötletességgel kivitelezett képvilág, mely hol Guy Ritchie harsányságával, hol Fincher technicista tökélyével hengerel Rio aszfaltjába – hogy csak a sablonokig ismerteket emeljük ki. Röviden szólva: a 21. századi filmnyelvi fogások teljes tárháza pompázik Meirelles és Lund keze alatt.

A képek és kameramozgások burjánzása, a 130 perc, mely szinte végig apró epizódokból épül fel ötpercenként fölemelve és eldobva figurákat, némileg immunissá tehet a hatásokra a film utolsó harmadában – de még ez alapján sem kérdőjelezhető meg: a szociomozik egyik filmtörténeti alapműve bukkant elő a Copacabanán túlról.