Isten városa

Pokolgettó

Bemutató: 2004. február 3.

Nem volt híján az éjfekete iróniának Rio szociális kormányzata midőn Isten Városának (Cidade de Deus) keresztelte Brazília abszolút nullpontján tengődő bádogvárosát. A putri nemcsak a port szívta magába, de az ország szegénységét is, s ahogy taszított minden infrastruktúrát, úgy vonzotta rejtő oltalma alá „Isten” sikátoroktól barázdált tenyere a bűnt. Miként nőtt ki naiv gázrabló kamaszbandákból a putri fölé emelkedő betonpanelek árnyékában a pókháló-precizitással megszőtt drogháló, aminek csomóit nem egész tizennyolc éves gyerekek tartottak a markukban? – Fernando Meirelles és Kátia Lund mozija ennek az alig tizenöt évnek nyújtja a krónikáját.

Amikor hét-nyolc éves kölyköket látsz meghalni a vásznon, gondolhatnád azt: hatásvadászat. Amikor hét-nyolc éves kölyökbandákat látsz gyilkolni, azt mondhatnád: „Ne viccelj velünk, Fernando. Ami sok, az sok.” Csakhogy ott ez van. A valóságban, és ettől ülsz seggre. Meirelles egy hétszáz oldalas, többéves kutatómunkát nyögött riportregényt kapott kezébe Paulo Lins tollából. Lins vaskos kötete soha eddig nem látott őszinteséggel világított rá arra a csillogó Rio mögé elrejtett másik városra, melynek létezéséről még a brazil középosztály is csak nagy megdöbbenések árán akart tudomást venni. Ez a hátország egy másik ország, állam az államban, mely a „ne zavarjuk egymás köreit”-elve és persze a korrupció révén különül el a hivatalos jogrendszertől. Itt az utca törvénye irányít, és tizennyolc éves átlagkorú „keresztapukák” mondják meg, mi a rend, mielőtt a feltörekvő fiatalság eltisztítaná őket az útból.

Manu Galinha

Nem csoda, hogy a stáb magukon az eredeti helyszíneken nem is mert forgatni – így csak egy szelídebb környék szelídebb (mert már megérte a negyvent) drogbárójától kellett engedélyt kérni a forgatásra. De az alkotók vették azt a bátorságot, hogy kizárólag gettókölkökből verbuválják a teljes amatőr színészgárdát, s így a saját tragédiáikat magukon hordozó kölyökarcok legvalószerűbb gesztusaiból tapasztaljuk meg a hely atmoszféráját.

A hétszáz oldalas dokumentumregényből elég nehéz lett volna hagyományos cselekményközpontú mozit varázsolni a vászonra. Noha megvannak a történet visszatérő karakterei, a mindenkinél gátlástalanabbul hatalomra törő Kis Zé vagy a kalauzból rettegett gengszterlövésszé vált Manu Galinha, sőt a bűnözéshez túl szelíd Petárda interpretációi révén folyamatosan egy ember szemszögéből tudunk tekinteni a történetre, mégis az apró epizódfüzérekből rajzolódik ki a film igazi főszereplője, ami maga az Isten városa, úgy a hely, mint a benne élő szubkultúra. Annak minden brutalitásával, minden nyomorával, minden rettegésével, mégis színekkel, életkedvvel és szerelemmel telve.

A kis Petárda

Az emésztésünket segíti a sokszínű tálalás. Ebben a moziban A gyűlölet keménysége a Nagymenők epikusságával karöltve ropja a pipec disco-funkyt a Boogie Nights fölidézte dekadens hetvenes-nyolcvanas években. Minderre csak cukormáz a páratlan ötletességgel kivitelezett képvilág, mely hol Guy Ritchie harsányságával, hol Fincher technicista tökélyével hengerel Rio aszfaltjába – hogy csak a sablonokig ismerteket emeljük ki. Röviden szólva: a 21. századi filmnyelvi fogások teljes tárháza pompázik Meirelles és Lund keze alatt.

A képek és kameramozgások burjánzása, a 130 perc, mely szinte végig apró epizódokból épül fel ötpercenként fölemelve és eldobva figurákat, némileg immunissá tehet a hatásokra a film utolsó harmadában – de még ez alapján sem kérdőjelezhető meg: a szociomozik egyik filmtörténeti alapműve bukkant elő a Copacabanán túlról.
A cselekmény Rio de Janeiro nyomornegyedének szegények lakta utcáin zajlik. Két különböző utat bejáró fiú útját követi nyomon 15 éven át, a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek elejéig. Az egyikből fotós lesz, a másikból drogdíler. A film rövid történetek sorozatán keresztül mutatja be életútjukat, melyekből sokszor igen rövidre sikeredett sorsok rajzolódnak ki.

Az Isten városa főszereplője nem egy személy, hanem egy hely. Az Isten városa egy hatvanas években elkezdett, szegényeknek épült lakótelep, amely a nyolcvanas évek elejére Rio de Janeiro egyik legveszélyesebb városrészévé vált.

A hely történetét a film jónéhány szereplő sztoriján keresztül meséli el. Ám mindent a narrátor nézőpontjából látunk: Buscape egy szegény fekete srác, aki túl törékeny és félős ahhoz, hogy bűnöző legyen, ugyanakkor túl okos ahhoz, hogy megelégedjen valamilyen alulfizetett munkával. Olyan erőszakos környezetben nő fel, ahol nem sok esélye van. A fiú azonban rájön, hogy más szemmel, egy művész szemével láthatja a valóságot: profi fotós lesz belőle. Számára ez jelenti a megváltást...

Nem Buscape a film igazi főhőse. Nem ő mozdítja előre a cselekményt. Nem ő hozza meg azokat a döntéseket, amelyek meghatározzák a fontosabb események láncolatát. Az élete ugyanakkor szorosan kapcsolódik ahhoz, ami a filmben történik, és az ő életszemléletén keresztül értjük meg egy látszólag soha véget nem érően erőszakos világ emberségét.

A filmnek 2002-ben a Los Angeles-i Filmfesztiválon közönség a legjobb film díját ítélte, a Havannai Filmfesztiválon pedig 9 kategóriában nyert. A film 2003-ban Golden Globe jelölt volt, Brazília ezt a filmet jelölte Oscar-díjra.