Kapitalizmus: szeretem

Bevezetés a Wall Street politikai gazdaságtanába

 

Kapitalizmus helyett demokráciát

Michael Moore sematikus rendező, azaz filmről filmre ugyanazzal a mintával és eszközrendszerrel dolgozik. Míg kollázstechnikája egyik helyen szellemes és humoros képet eredményez, a másik esetben modorosságba és a leegyszerűsítésbe torkollik. Moore legújabb alkotásában a 2008-ban belobbant globális gazdasági válság okait és rendszerszintű magyarázatait filmezi, a mainstream kapitalizmuskritikát meghaladó és a végén demokrata propagandába hajló filmjében. Marxot parafrazeálva, a „filmrendezők eddig csak különbözőképpen interpretálták a valóságot; most arról van szó, hogy megváltoztassák.” Ez az amit a rendező is „hirdet”, de egyáltalán nem sikerül neki megvalósítani, hiszen metsző, gúnyos, néhol szemérmetlen kritikája mellett semmit nem mond arról, milyen lenne egy kapitalizmus utáni társadalom. Természetesen mindezt nem is várhatjuk el egy filmrendezőtől. Ugyanakkor, ha valaki olyan „messzire” merészkedik, hogy püspökökkel mondatja ki: a kapitalizmus maga a Gonosz, akkor talán illene valamivel feloldani azt az ellentmondást, hogy bár Obama-fetisizmusban szenved, közel kétórányi antikapitalizmust sugall. Moore logikája következetes, interpretációja azonban részleges. Ehhez csatlakozik még a már jól ismert „Moore-típushiba”: amikor a rendező a narrációt helyezi középpontba, azzal mindig a tárgyilagos elemzés hitelességét rontja.

Moore filmjét egy „kapitalizmustörténettel” nyitja, azt igyekszik bemutatni, hogyan jutunk el a piacon való választás elméletétől a subprime válságig. A gondok már itt elkezdődnek: Moore kapitalizmus interpretációja semmivel sem bonyolultabb, mint egy anarchista fanzine gondolatai. A rendező a rá jellemző „prolivircsafttal” és sajátos politikai lobbival még megfejeli ezt a szokásos Reagan-George W. Bush „gonosztengellyel”. Nem kell ahhoz elsőéves közgazdász hallgatónak lenni, hogy belássa a néző: a felvázolt kapitalizmustörténet legfeljebb Moore fejében állt így össze, s a kapitalizmustörténet efféle szubjektív interpretációja nem éppen illő felütés egy, a rendező által komolynak tartott válságfilm esetében. Ugyanakkor Moore rendszere működik: ki ne mosolyogná meg a leköszönt és gyűlölt elnöknek a neokonzervatív Manhattan Institute közönsége előtt mondott mindennemű reflexiótól mentes szavait. George W. Bush fülig érő mosollyal a szabadpiac és kapitalizmus igéjét prédikálja, amelyek a létező világok legjobbikát hozza el. Moore erre bevágja a jelenleg is tartó válság képeit: tenyerükbe temetkező brókerek, költözködő családok, lefoglalt házak.

 

A valamivel több, mint százhúsz percben – az ismert posztmarxista filozófus Slavoj Žižek kifejezésével élve – a Wall Street és a Main Street konfliktusát látjuk a jelenlegi válság tükrében. Az amerikai angolban a Main Street a kiskereskedők, a „mindennapi emberek” és a munkások tisztességes világára utal a Wall Street irracionális kockázatvállalásba bocsátkozó univerzumával szemben. A dokumentumfilm legjobb és tanulságosabb filmkockái így azok, amelyekben a tőzsdecápák, az egykori „játékosok” vallanak a rendszer működéséről, így áttételesen szociális érzéketlenségéről. A „dead peasant” intézménye – a cégek biztosítást kötnek alkalmazottaikra, és maguk a kedvezményezettek, azaz „részesülnek” halálukból – sejtet arról valamit, hogy a Gonosz, ha nem is a kapitalizmusban lakozik, de a Jót is csak hosszú keresés után lehetne benne megtalálni. Mindezekből azonban nem következik a kapitalizmus = válság képlet. Üdítő jelenség a válság által megkárosított családok oral historyja között, amikor Moore körbetekeri rendőrségi szalaggal a Wall Street épületeit, akárcsak, amikor az előbbi Birodalom épületei között grasszál, s a kiáramló öltönyöknek a „mi az a derivatíva?” kérdését teszi fel, amelyre egy mosolygó férfi a következőt válaszolja: „Én munkás vagyok.”  

A filmből számos jelenet azonban kilóg: a lefizetett bírók, akik fiatalokat börtönöznek be vagy az amerikai pilóták alacsony fizetése, ami szintén eléggé távolról kapcsolódik a másodlagos jelzálogpiaci válsághoz.

Moore a kapitalizmussal foglalkozik, de nem mulasztja el beverni az újabb szögeket az amerikai álom koporsójába. Ez a kétfrontos harc a már ismert módon működik, és megint ott kerül parkolópályára, ahol a Sicko is félremegy: az európai összehasonlításban. Moore „filmplakátjai” (Almási Tamás) úgy kezelik Európát, mint ha a kontinens maga lenne a szociális paradicsom, ahol F. D. Roosevelt által meghirdetett – de az alkotmánykiegészítés szintjére nem jutott – a munkavállalókat és életkörülményeiket védelmező 2nd Bill of Rights megvalósításra került volna. Márpedig a finánckapitalizmus nem csak amerikai projekt.

Moore interpretációja nem bonyolultabb, mint egy anarchista fanzine gondolatai

A film megjelenésekor Naomi Klein kanadai publicista hosszasan beszélgetett a rendezővel a The Nation hasábjain. Klein ma a legismertebb globalizációkritikusok egyike, akinek legutóbbi könyve (The Shock Doctrine: The Rise of Disaster Capitalism) a kapitalista világrendszer működése és a világban tapasztalható erőszak közötti kapcsolatot tárja fel. Jól elbeszélgettek, hiszen az ellenség (a neoliberális kapitalizmus) és az eszközrendszer is (narráció segítségével átszőtt esettanulmányokból vezet az út a végkifejlett konklúzióig) közös. Ugyanarra a „tényre” jutnak: a kapitalizmus rossz, a kapitalisták még rosszabbak, a kapitalizmust le kell váltani a demokráciára. Egyik jöjjön a másik helyére. Moore ezt filmje végén szinte mantraszerűen ismétli, talán már ő is elhiszi, hogy van annak értelme, amit állít. Azzal most nem foglalkoznánk, hogy csak azokban az országokban van demokrácia, ahol kapitalizmus is van, azaz e két fogalom egymást feltételezi. Sokkal bántóbb, hogy az érvrendszerek populista talajon – Moore emellett humorosan – állnak, amely az említett könyv, illetve a tárgyalt dokumentumfilm színvonalát egyaránt rontja. Inkább gyanakvóvá tesz bennünket a populizmussal és a látottakkal szemben, mintsem arra késztet, hogy behódoljunk a moore-i logikának.

Michael Moore filmje fájdalmas, modoros, messianisztikus és leegyszerűsítő, a seattle-i, globalizációkritikus nemzedék újabb viszonyítási pontja. Míg ők moziznak Moore-ral, a kockázatvállalás nem lankad, s a világ továbbra egy igazi nagy hedge fund marad.

Ezen Michael Moore sem tud változtatni, főleg nem alternatív elképzelések híján.