Kétely

Az emberség végnapjai

Bemutató: 2009. március 19.

Félelem és rettegés

1964: az Egyesült Államok történetében a polgárokat derűlátással eltöltő változás esztendeje volt. A bronxi St. Nicholas katolikus-koedukált iskola falai között zajló események középpontjában – szimbolikusan - hárman állnak: az életvidám, korszerű nevelési elveket valló, a nebulók körében felettébb kedvelt Flynn atya (Philip Seymour Hoffman), az egyszerre képmutató és dogmatikus igazgató, Aloysius Beuvier nővér (Meryl Streep), és az intézmény első afro-amerikai tanulója, Donald Miller (Joseph Foster II). Beuvier direktornő főképp az össznépi rettegés és félelemkeltés művészi színvonalra emelésében jeleskedik, vele egy légkörben tartózkodva megfagy a vér az erekben, s még az ártatlan-tiszta tekintetű, galamblelkű James nővéren (a remeklő Amy Adams) is elhatalmasodik egy rögeszme. Amely - bár pontos megfigyeléseken alapul - hibás-sugallt következtetéseivel botrányhoz, megalázó rágalmazáshoz, a szexuális zaklatás vádjához vezet. Mindennek eredményeképpen többek - így egy gyerek - élete majdnem kisiklik. Shanley nem csupán azt a folyamatot mutatja be, ami a bizonytalanságtól-kételkedéstől a meggyőződésig (aztán újabb, gyötrő szorongásig) vezet. Ennél borzongatóbb alaphelyzettel szembesít: amikor valaki gyanakodni akar; és puszta lényével erre biztat másokat is. A Kétely – egyik – saroktétele: nem lehet felelőtlenül képzelegni.

Az életvidám Flynn atya és a galamblelkű James nővér

És ne vígy minket kísértésbe

A pszichológiailag összetett, feszültséggel teli alkotás erénye, hogy noha a nagyérdemű rokonszenvét mindvégig a kedélyes-szeretetteljes Brendan Flynn, és többszörösen hátrányos helyzetű védence, Miller bírja, sorra derülnek ki bizonyos titkok – anélkül azonban, hogy föltárulna Pandora szelencéje. A legmegrendítőbb párbeszédre Beuvier nővér és Mrs. Miller (a ragyogó Viola Davis) között kerül sor. A dermesztő dialógus meggyőzően példázza: létezik olyan mértékű kiszolgáltatottság, amikor az erkölcs a kiváltságosok luxusa. Ám nem lélekemelőbb az a jelenet sem, amikor Flynn - az ellene ádáz koncepciós hadjáratot folytató - főnöknőjének szegezi a kérdést: azt vajon terheli-e halálos bűn? A válasz, persze, korántsem meglepő.

Shanley mindvégig érdekfeszítő, rejtélyekkel teli, stílusos opusa egy, lényegi okból problematikus: a kiválóan megírt, bensőséges kamaradarab nem kifejezetten ideális film-szüzsé. Legfőképp azért, mert a dráma bázisa két, karizmatikus főszereplő verbális egymásnak feszülése, szócsatája, pengeváltása. (Egyébiránt ugyanez történik a szintén színmű-adaptáció Frost/Nixon esetében is, csakhogy Ron Howard rutinosan dolgozta át, alkalmazta filmre Peter Morgan darabját.) A Kételynek a nemes szöveg adja az erejét, noha a Coen-fivérek alkotótársa, Roger Deakins operatőri munkája nagyigényű. Azonban, a suspense-t – vizuálisan - leginkább természeti képekkel érzékeltetik-fokozzák, amely ugyan költőinek is mondható, ám idővel monotonná, teátrálissá válik, mi több, avíttan hat: vihar vágja ki az ablakot; szél borzolja a függönyt; Beuvier nővért kis híján elsodorja a tornádó erejű, fákat kidöntő légmozgás; körötte cidriző, őszi falevelek kavarognak… 

Az intézmény első afro-amerikai tanulója, Donald Miller

Shanley beszédes (!) alkotását (a BAFTA és Golden Globe-nominációkon túl) színészi kategóriákban négy Oscar-díjra jelölték; ez a döntés híven tükrözi a valós teljesítményt. Meryl Streep és Philip Seymour Hoffman mesterkurzusa több mint lenyűgöző. Streep kiapadhatatlan kíváncsisága, hivatástudata, elkötelezettsége, alázata eleve ámulatra méltó, ám a szenvedély, amivel szerepét birtokba veszi: letaglózó. A tekintély- és fegyelemelvű, retrográd, irgalmatlan Beuvier nővér becsapja, megtéveszti, manipulálja környezetét, ám leginkább önmagát vezeti félre. Ugyanis valódi természetével ellentétesen cselekszik; feltételezhető, akkor tett erőszakot önmagán először, amikor a II. világháborút követően belépett a rendbe. Az érzékeny, enyhén feminin, gyengeségét is vállaló Brendan Flynn – aki préselt virágokat őrizget Bibliájában -- nem tesz mást, csak rámutat a tébolyító ellentmondásokra, anélkül, hogy provokálna. A bosszúéhes Beuvier által alattomosan kifundált, majd véghezvitt boszorkányüldözés mögöttese nem más, mint hogy a pályatévesztő, talán magával a legkönyörtelenebb nővér egyszerre ácsingózza, szomjazza, féli, és ítéli pusztulásra a szeretetet.

Rámutat a tébolyító ellentmondásokra, anélkül, hogy provokálna

John Patrick Shanley klasszikus (megengedem: konzervatív), színpadias véggel záruló, ám sallangoktól mentes, lassú tempójú filmje kizárólag az emberit veszi górcső alá. A szépséget és a szörnyűt bemutató, nyugtalanító műve hosszan kísérti borongós merengésre hajlamos nézőjét.