Könyörtelenek

Finomul a kín

Bemutató: 2004. november 11.

Az 1944-ben született Guillou (apja francia diplomata volt) újságíróként kezdte pályáját – előtte két évig jogot tanult – majd 1981-ben megírta Ondskan című önéletrajzi regényét, amely kakukktojásként jelenik meg bibliográfiájában.

Művéből – a Mikael Håfström filmkészítő, Hans Gunnarsson, és a „kredit”-fosztott Klas Östergren hármasfogattal - írt forgatókönyvet. Keserű kamaszéveinek celluloid-változatát – számos fesztiválmeghívás és kitüntetés mellett (2004-ben több kategóriában a Guldbagge-Svéd Filmintézet, Sanghajban a legjobb színész és a legjobb operatőr díja, Viareggio-ban FIPRESCI) ez évben - a legjobb külföldi film kategóriában - Oscarra elölték.
 
Håfström munkáját nézve többször is azon kaptam magam, kibukik belőlem a büszke honleány, és elönt a nemzeti önérzet. A Könyörteleneket górcső alatt vizsgáló kritikusok, mintegy analógiaként leggyakrabban a Holt költők társaságát, esetleg (számomra érthetetlenül) a Good Will Hunting-ot húzták elő bűvész-kalapjukból. (A díszbemutatón - irodalmi analógiaként - megemlítődött Ottliktól az Iskola a határon.)

Válogatott kín-gyűjtemény

Kitűnő szaktársam-cimborám az 1-es gyorsvillamoson száguldva megerősítette hipotézisemet: miért lépnénk át a limest, ha a svéd alkotó sanyarú gyermekkora számunkra A Pál utcai fiúk, továbbá a Légy jó mindhalálig című alapművekből lehet(ne) ismerős, melyeket kötelezően olvasgattunk nyaranta, a cseresznyefa árnyékában. Pallérozott elménkkel később ráeszméltünk: Molnár és Móricz művei kétségbevonhatatlan klasszikusok. Ettől támad bennünk a film láttán az egészséges „Magor”-érzés: Guillou produkciója pusztán „ügyes(ke)”, ám benne rejlik egy jelentős irodalmi mű lehetősége.

A svéd író alteregója, a tizenhat éves Eric Ponti hátát sebek éktelenítik; „otthonában” napi rendszerességgel veri őt szadista mostohaapja, miközben anyja Chopint játszik a zongorán. Eric az ötvenes években kerül a Stjarnsberg (az író esetében: Solbacka Laroverk) bentlakásos fiú-kollégiumba, miután előző iskolájából, verekedés miatt, kicsapták. Számára a fasiszta módszerektől megszabadulni képtelen, és azt szem lehunyva eltűrő Stjarnsberg az utolsó lehetőség. Azonban: miközben mentsvárat remél, háborús sasfészekbe téved.

A kollégiumban – a tanerők, a kollégium dolgozói és a vezetőség „asszisztálásával” – a minden szempontból „felsőbb” osztályba tartozók (az arisztokrata származású, így szülei révén „érinthetetlen” Otto Silverhielm és Dahlén irányításával) válogatott eszközökkel csicskáztatják az „alsóbb” osztálybelieket. Túl a lelki terroron: a tizenkét tagú „titkos”-tanácsokon - l’art pour l’art - szabnak ki számukra büntetést: szobafogság, „kényszermunka”; éjjeli razzia, fekáliával teli vödörrel; az ebédlőben a „testvéri nevelés” jegyében késsel, vagy az ecetes kancsó kristály-kupakjával verik véresre a „plebs” fejét; az udvaron beton-„ring”-be rendelik őket, ahol kettő „küzd” egy ellen, ennek eredményeként nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozva, szenvedve. A „Zárdaéjszaka” pedig csupa-csupa „meglepetés” – a tanerők fölhangosítják lemezjátszóikat, és imádkoznak.

A kitűnő fizikai adottságú Ponti gyorsan talál barátot magának, a (természetesen) puhány, szemüveges, túlsúlyos, ám remek intellektuális adottságokkal bíró Pierre Tanguy személyében. Eric békét szeretne – de úgy, hogy ne kelljen semmiféle alkut kötnie Silverhielmmel és társaival. Nem tűri a megaláztatást, ellenben tudomásul veszi ennek következményeit: a „tradicionális” büntetéseket – mindezt tetézve, bízva testnevelő tanárában, az „alsósok” között a kollégium életében először, megnyeri a rangos „Lewanheusen”-kupát.

Ponti a „sikerember”: úszóbajnok; férfiszépség, remekül vág az esze; erényes; hű barát; forradalmár; meghódítja a tizenkilenc éves, a tanulókkal hagyományosan még csak szemkontaktust sem létesítő, finn konyhalány, Marja szívét – másról nem is szólva.

Håfström filmjének kétségtelen erénye, hogy tökéletes pillanatban mutatja be jól kivitelezett svéd csavarját:  Silverhielmék megtalálják a fogást Pontin. Barátján és szerelmén keresztül állnak bosszút rajta; bebizonyítják: aki érzelmileg elkötelezett, nem folytathat magányos dzsungelharcot.

Aki érzelmileg elkötelezett, nem folytathat magányos dzsungelharcot

Kitűnő epizód, mikor Silverhielm – rajtaütésszerűen – megszerzi, majd fölolvassa a Stjarnsbergből kirúgott Marja, Pontinak írt búcsúlevelét: annak szövege, tartalma zseniális, részint, mert néhány mondatban ütköztetik Eric eszméit a valósággal. Marja ugyanis – kitől a fiú nyilván szerelmes levelet vár – azt tartja a legfontosabbnak, hogy eloszlassa Eric esetleges aggodalmait; így megnyugtatja, pesszáriumot használt. Egyébként ne találkozzanak többé.
Ez egyszerre megalázó és embertelenül kijózanító.

Ekkorra Pontit menthetetlen magányra ítélték: Pierre elhagyta a kollégiumot – néhány soros levelet hagy hátra. Őt pedig  – a konyhai személyzettel folytatott liezonját hozva föl indoklásul – kirúgják a Stjarnsbergből.

Ettől a pillanattól fogva a film menete némiképp aggasztó fordulatot vesz: hamisítatlan hollywoodi dramaturgiával operáló sikertörténetet tákolnak össze az alkotók, igazolva, hogy van „kiút”.

Gyöngyvászonra dobnak egy egész megoldás-arzenált: Ponti édesapjának ügyvéd barátja látványos entrée-val kényszeríti térdre az intézmény vezérkarát; Eric letépi iskola-öltönyéről a címert, s az automobilon bátran kihajítja; elhagyja a családot a gaz mostoha (atya); Eric megszorítja Svájcba utazó örök barátja, Pierre kezét, és megmondja neki, ügyvédbojtárkodik – lévén a tőle kapott Svéd Törvénytár megváltoztatta életét. Marjához Finnországba, komppal, hál’ Istennek nem utazik, ám elégedett arccal kerékpározik bele a napnyugtába.

Håfström (kalákában társ-forgatókönyvíróival) egy több mint kétórás, válogatott kín-gyűjteményt finomít mintegy öt perc alatt, lórúgásnyi fájdalomcsillapítóval. Opuszából száműzi a katarzist: nem hiszi, hogy a szenvedés is lehet fölszabadító.
 
Andreas Wilson (Ponti) és a svéd aktorok – kiváltképp a Silverhielmként brillírozó Gustaf Skarsgård, a Pierre-t játszó Henrik Lundström, a mostohaatya karakter-szerepében Johan Rabaens, a kegyetlen Dahlént alakító Jesper Salén – igen meggyőzőek. Linda Gyllenberg (Marja) gyönyörű. Peter Mokrosinski operatőri munkája és Francis Shaw zenéje föltétlen említésre méltó.
Jan Guillou édesanyja egy interjúban elmondta: sosem zongorázott, és fiát nem verték – naponta.
Nyilván a „gyerek” fantáziált túlságosan intenzíven.

A 16 éves Erik életének legfőbb mozgatórúgója az erőszak. Az otthoni brutalitást és megaláztatást az iskolában torolja meg társain. Szinte önkívületi állapotban, csillapíthatatlan dühvel esik neki ellenfeleinek, és még akkor sem kíméli őket, amikor azok már tehetetlenül a földre rogynak. A döbbent tanári kar, miután semmilyen hatást nem tud gyakorolni rá, kicsapja az iskolából a „könyörtelent”.

Erik a normális életre való utolsó esélyként egy híres magániskolába kerül, ahol addigi élete teljesen felborul. Az elit iskola falai között az idősebb és módosabb fiúknak köszönhetően pokol az élet. Egymást érik a nyilvános brutális megalázások és aki ezt nem tűri vagy megfutamodik előle, az hamar a legfőbb célpontjává válik az elit kommandónak.

Erik ezúttal a másik oldalon találja magát, nem ő méri a csapásokat, hanem neki kell azokat állnia ellenállás nélkül. Ráadásul megismeri a részvét érzését és ez újabb „terheket” ró rá.

Vajon képes lesz-e erőszak nélkül megtartani maradék büszkeségét és ellenállni a zaklatásnak? Megtalálja-e önmagát, és meg tud-e küzdeni élete összes rémképével? Van-e reménye még a normális életre?

A Könyörtelenek egy olyan történet, mely az erőszakot és egyben annak elszenvedését járja körül. Ebből az érzelmi nyomorból, pedig nincs más kiút, mint a szeretetet, legyen az perzselő szerelem, vagy egy igaz barátság köteléke.