sex hikaye

Lazarescu úr halála

Kórház egyenes adásban

2006. április 12. - Schubert Gusztáv

Bemutató: 2006. április 13.

Lazarescu úr halála
A román betegeknél már csak a román orvosok kezelhetetlenebbek. Dante Lazarescu abszurd pokoljárása a bukaresti éjszakában.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok

Cristi Puiu igazi plebejus filmet forgatott, főhőse, Lazarescu úr híján van minden regényes vonásnak, nyűtt bukaresti kisnyugdíjas, olyasvalaki, akiről „nem szól gyászbeszéd”, élete az arisztokratikus esztétika felől nézve költőietlen téma, sorsa átlagos egyenlét egy kelet-európai egyenlakótelepen, és – ez a leglidércesebb ebben a kemény lételméleti dokumentarizmusban -- , hogy a halála szemernyivel sem emelkedettebb. Lazarescu úgy hal, ahogy élt – észrevétlenül. „Egy jelentéktelen ember jelentéktelen halála.” – mondanánk, ha Puiu filmje után még hihetnénk az efféle pontosnak látszó rideg közhelyekben. Nem mintha Lazarescu úr megítélését a szinte egyenes adásban lekövetett kórházi kálvária során bármiféle hősies gesztus, titkos tálentum, vagy akár csak egyetlen szimpatikus jellemvonás felbukkanása módosítaná. Nem, domnului Lazarescu mindvégig maga a megtestesült jelentéktelenség, sem rokon-, sem ellenszenvet nem érzünk iránta, még a betegsége sem különleges, a szokásos alkoholista sors teljesedik be rajta.

És mégis, ahogy lassan, de biztosan sodródunk hősünkkel a mélybe, a kórházi pokolba, a történet egyre személyesebb, drámaibb, sőt horrorisztikusabb lesz, akárha a Psycho zuhanyjelenetét néznénk, és a magunk élete folyna el a lefolyóba örvénylő vízzel. 

A Lazarescu úr – „egyszerű történet”. Mindent erre az egyszerűségre tesz föl, és ez a stiláris fogás - nem először az irodalomban és a filmtörténetben -védhetetlenül hatásos. Tegyük hozzá gyorsan, „egyszerű történetet” írni, filmre vinni a lehető legnehezebb feladat. Maupassant, Csehov, Móricz, Camus, De Sica, Mike Leigh, két kezemen meg tudom számolni, hány írónak, filmesnek sikerült, legalább egyszer. Puiu igencsak zártkörű klubba került be ezzel a filmmel.

Itt volt, elment, de mintha itt se lett volna

Az egyszerűségért keményen meg kell harcolni, ilyenkor derül ki, mennyi szirénhang csábítgatja a filmest: mi sem lenne könnyebb, mint érdekesebbre venni a főhőst, vagy vészhelyzet-dramaturgiával felturbózni a kórházi eseményeket, vér, veríték és könnyen is ömölhetnének bőven.

De semmi ilyesmi nem történik, Puiu a naturalizmust éppúgy messzire elkerüli, mint a romantikus fordulatokat, tárgyilagosan, helyenként sprőd humorral követi hősét az első rosszulléttől egészen a jobblétig, amikor már nem fáj tovább.

Puiu nem rendül meg, és nem ítélkezik, sem Dante Remus Lazarescu elcseszett élete, sem az infernálisan kaotikus egészségügy fölött.

Nincs rá szüksége ugyanis, mert rémesebbet állít, annál hogy a román egészségügy szervezetlen, hatástalan, cinizmusig közönyös. A kórházi kálvária csak láthatóvá teszi azt, amibe Lazarescu úr valójában belehalt, a tökéletes feleslegességbe. Itt volt, elment, de mintha itt se lett volna, élete éppoly szürke, mint halála. „A nagy időn se lesz hozzá hasonló” verselte hajdan Kosztolányi, okkal, a Halotti beszédből épp csak a feltételes mód hiányzik. A Lazarescu úr halálában viszont nagyon is ott van: valóban, mindannyian „egyedüli példány” volnánk, ha hagyná a kor, a rosszul temperált társadalom, a ránk telepedő politika, a slamperáj vagy a diktatúra. De legritkább esetben hagyja: Lazarescu úrnak esélye sem volt az életre, arra, hogy „egyedüli példány” lehessen.

Nem a kórházi hercehurcába hal bele, hanem elfecsérelt életébe. A halál semmi, kikerülhetetlen közös sors, az igazi horror élőhalottnak lenni.

Ez a nyolc napon túl gyógyuló tanulság az, amitől a legkeményebb rémfilmnél is hideglelősebb a Lazarescu úr halála.  



Címkék

premier , kritika



nka emblema 2012