Mansfeld

A magasabb szempontok

Bemutató: 2006. szeptember 14.

A valóságban azonban Eörsi László történésztanulmányai szerint nem („ellen”)forradalmi tevékenységéért, hanem két évvel későbbi cselekedeteiért végezték ki a fiút, a nagykorúságát pedig nem kellett megvárni, mivel az akkori törvények sajnos már lehetővé tették, hogy fiatalkorúakat is halálbüntetéssel sújtsanak.

Habár Szilágyi Andor nem mossa össze Mansfeld és társai 1958-ban történt gyerekes lázadását az ’56-os eseményekkel, és kutatómunkája során korabeli dokumentumokat és jegyzőkönyveket is felhasznált, filmjével mégis inkább a legendák útján indult el. Hófehérre mossa a tragikus sorsú kamaszt, akit pedig a forradalmi hév mellett a pénzszerzési vágy is hajtott. Ahogy a diktatúra számára magasabb szempontok miatt volt szükséges a fiút a létező legsúlyosabb büntetéssel sújtani (ahogy arra a film alcímében is utalnak), mintha csak a rendezőt is a száraz tényeknél magasabb szempontok vezérelték volna: tisztelettel és kegyelettel adózni egy fiatalember előtt, aki mások bűnét vállalta magára, és ezért a legkegyetlenebb megtorlásban részesült.

Mansfeld köztörvényes bűnei a filmben elsikkadnak

Ennek érdekében Szilágyi nem is annyira megmásítja, mint inkább elhallgatja a tényeket. Mansfeld köztörvényes bűnei a filmben elsikkadnak, sőt egy rendkívül hangsúlyos jelenetben – melyben egy szembesítés során a fiú erkölcsi tisztasága és fölénye jelenik meg – a számára felróható egyetlen nagyobb lopásban is tisztázza hősét: „Én nem loptam el semmit. Slezák bácsi azt mondta, hogy minden meg van beszélve a mérnökkel. A motorral csak fusizni akarnak, aztán visszahozzák...” (Eörsi szerint Mansfeld nem egyszer vétett a törvény ellen: lopások sorozatát követte el, például 22 gépkocsit tulajdonított el.) Ennél nagyobb elhallgatás az, hogy a filmben az ítélet kihirdetésénél is megemlített két rendbeli gyilkosságra való szövetkezésből a Mansfeldben mindössze egy jelenik meg (a rendőr lefegyverzése). Ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy a második esetben Mansfeldék egy saját férjét eláruló nőt, bizonyos Kallónét akartak megbüntetni, és ennek tervezése során a nemi erőszak is felmerült.

A (vélelmezett) rendezői szándéknak a címszerepet megformáló Fancsikai Péter játéka szerencsére némileg ellentmond. Minden manír és forradalmi pátosz nélkül, természetes játékkal ad vissza egy olyan fiút, aki nem forradalmi ideológiátol hajtott, annak védelmében a rendszerrel, az állammal, a diktatúrával szembeszálló mártír, hanem olyan hétköznapi hős, aki azért vállal magára mindent, hogy már családos idősebb társát, illetve a nála fiatalabb és/vagy gyengébb barátait védelmezze. Így talán akkor kerülünk legközelebb Mansfeld Péter alakjához, ha Fancsikai alakítását önmagában nézzük – az előzményektől eltekintve, a kihallgatásokra koncentrálva (ezen jelenetekben egyébként a film több elemében is a Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel című német munkára emlékeztet).

Mindezek miatt Szilágyi műve akkor a legjobb, amikor nem a konkrét Mansfeld-ügyről akar beszélni, hanem kihallgató és kihallgatott (sőt kihallgató és kihallgató) viszonyáról, a totális ellenőrzésről, az abszurd és paranoiás, már-már az 1984-et idéző rendszerről. Az egyik nagyon jól eltalált jelenetben kiderül, hogy már a lehallgatót is lehallgatják: Mansfeld egyik kihallgatója, Szautner szó szerint elismétel egy korábbi beszélgetést, amely a másik vallató, Fenyő és felettesük, Bárányos alezredes között zajlott. A kádfürdőben lélektelenül felmondott mondatok (először még magát a beszélőt sem látjuk) hátborzongatóan jelenítik meg azt, amikor a diktatúrából senki számára nincs menekvés, az azt támogatók ugyanúgy megbűnhődnek, mint az ellenállók, a kígyó a saját farkába harap. Szintén sokatmondó az a képsor, amikor az ítélethirdetés előtt az érzéketlen bírót látjuk, aki még nyugalmasan megebédel, mielőtt kimondja a halálos ítéletet. Az étkező férfit felülről mutatják, képe a tárgyalóteremben őrá várakozókkal van egymásra vágva, és csak pár perccel később – amikor a bíró feláll, és a kamera követi – derül ki, hogy nem a tárgyalóteremben, hanem egy szomszédos kis szobában, zárt ajtók mögött ebédelt. Egy ilyen végtelenül kegyetlen és abszurd világrendben azonban valóban megtörténhetett volna az is, amit a kamera korábban sugallt, hogy az állam képviselője az ítéletre várakozó előtt, azt semmibe véve eszik.

Egy végtelenül kegyetlen és abszurd világrend

Azt kell tehát eldönteni, hogy egy makulátlan hősre van-e szükségünk, vagy arra, hogy tisztázza végre valaki a homályos pontokat és eligazítson. ’56 és Mansfeld Péter még mindig sokkal nehezebb és összetettebb kérdés annál, hogy ez utóbbit egy játékfilmtől – amely a hiányzó információkat a forma szépségével tölti ki, lásd időfelbontásos szerkesztésmód, keretes szerkezet – el lehetne várni; így Szilágyi Andor műve inkább az első kívánalmat teljesíti. Nagyon hiányzik mellé (és Hintsch György tíz évvel ezelőtti Irgalmatlanul-ja mellé) egy Mansfeld Péterről szóló dokumentumfilm.