Messze
Isztambul, fagypont alatt
Bemutató: 2005. január 13.
Török Tarkovszkij, így aposztrofálja a Messze rendezőjét egy kritikusa. Ha a melankólia és a Stalker meg a Tükör jelenetei egyértelműen meg is idézik Tarkovszkijt, legalább ennyi okunk van Ken Loachot vagy Mike Leigh-t emlegetni, a fagyos Isztambult látva az ő filmjeik ólmosan kilátástalan angol prolivilága rémlik föl, azzal a különbséggel, hogy a jelek szerint még a brit kültelken is több melegség és öröm bír megteremni, mint a Boszporusz partján.
Ekkor lép be Mehmet életébe, résnyire nyitva az odúlakó ajtaját, egy másik ember. Egy falubelije, az anatóliai nyomor elől a nagyvárosban szerencsét próbáló unokaöccse költözik be hozzá. A futó látogatás azonban csak nem akar véget érni, s a furcsa pár, a mogorva fotós és a mihaszna naplopó sehogy sem bír egymásra hangolódni. Mehmet életének nem a barátság ad új értelmet, hanem a gyűlölet.
Csapdát állít semmirekellő, lusta és rendetlen lakótársának, akár a konyhájába bevackolódott egérnek, hogy megszabadulhasson tőle. A heppiend sokáig várat magára – lassú folyású, hosszan kitartott képekben megkomponált majd két órás filmet látunk -- de végül csak összejön: Mehmet újra egyedül van, se feleség, se szerető, se kutya, se macska, se egér, se lakótárs nem zavarja többé lelki nyugalmát.
A Messze tökéletesen beteljesíti vállalt feladatát. Éles rajzú kettősportrét láttunk, az eltékozolt élet mindannyiunkat fenyegető minimalista horrormoziját.
Mahmut, a középkorú fotós szakmai sikerekkel övezett, mégis magányos életébe szélvészként tör be vidéki unokaöccse, Yusuf. Bár a fiatal férfinak nem áll szándékában megzavarni Mahmut szertartásos kis mindennapjait, mégis akarva-akaratlan belegyalogol unokabátyja magánéletébe, aki túlzott, már-már megszállott pedánsságával, megrögzött szokásaival azon igyekszik, hogy elmeneküljön a világ elől.