Mizantróp biblia

John Hillcoat: Az út

2007-es megjelenése után Az út rögtön siker lett, olvasói borzongva citálták a borzalmasabbnál borzalmasabb részleteket, és a filmes adaptáció bemutatása után többen csalódásuknak adtak hangot, mely szerint pl. a csecsemőkannibalizmus nem lett megörökítve. Persze McCarthynál is ennél mélyebben van a lényeg, és Az út című film sem elsősorban horror akar lenni.

A könyvhöz való hasonlítás nemcsak óhatatlan reflex, azért is indokolt, mert a szöveg roppant képszerű, és jogos is, mert John Hillcoat filmje igen alázatosan viszonyul a könyvhöz. A Nem vénnek való vidék-kel ellentétben, ahol a Coenek nem óhajtottak kibújni bőrükből, és szolgaian másolni a könyvet, Az út viszonylag szoros olvasatát adja a könyvnek.


Ezért nem árt pár szót szólni McCarthy stílusáról, hangsúlyairól, irányultságáról, annál is inkább, mert végül is azért mégis vannak különbségek könyv és film között. Egy rejtélyes kataklizma után legalább tizenvalahány évvel (ezt onnan lehet tudni, hogy egyik szereplőnk, a fiú nem sokkal a katasztrófa után született) két ember megy az úton, haladnak dél felé, miközben körülöttük meghalt a föld, a természet, dőlnek ki a halott fák, a földet hamu borítja, és korom szitál az égből, rendre tüzek gyúlnak, a civilizáció romjain pedig a megmaradt emberiség próbál túlélni, s miután a források enyhén szólva is szűkösek, nem válogatnak az eszközökben. McCarthy mindezt a szokásos, központozás nélküli, kopár, de olykor költői mondataival mondja el, amelyek egyszerre stilizáltak és képszerűek. Egy szenvtelen, hűs evangélista szavai ezek egy mizantróp bibliából – a lényeg persze ott van, hogy miként is lesz ebből az elég reménytelennek tűnő helyzetből valamiképp mégiscsak jó hír, evangélium az emberiségnek.


És ezen a ponton térjünk rá a filmre, amely rögtön egy flashbackkel indít, nem véletlenül. Sokkal erőteljesebb ugyanis Hillcoat olvasatában az elvesztett múlt fájdalma, mint a könyvben, sokkal nyomatékosabban tér vissza erre a szomorú történetre, amikor a fiú és papája mellett ott volt a mama, a Charlize Theron által remekül megformált karakter. A kataklizma eljövetele, az első idők, és az egyre reménytelenebbé váló túlélés még arról szól, hogy lehet elengedni a civilizált, normális időket. Kulcskérdéssé válik, hogy miként dönt ebben a helyzetben az ember: feladja a létért folytatott – elég konkrét értelemben vett – harcot, mint az anya, vagy elindul az úton, mint apa és fia. Egyrészt muszájból, mert élelmet kell találni, másrészt azért, mert ez a vonulás, a létharc mutatja meg, hogy ki az ember, és ki a homo sapiens bőrébe bújt állat.


A két ember kapcsolatában nagyon fontos, ahogy a felnőtt a gyerek alulfejlett verbális szintjére ereszkedve nagyon egyszerű módon beszélget a fiúval. A film nyelvi szinten persze csak keveset emel át a könyvből, enyhén hollywoodias message-vonulattal, ami kicsit hiteltelen lesz a többi, szükségszerűen hiányzó mondat nélkül. De ez elmondható az egész adaptációról is, olykor leegyszerűsítő és kevés, de nem bántóan, sőt. Vizuálisan nagyon erős a film, sikerült olyan régóta elhagyatott, enyészet uralta helyeket találnia a produkciónak, ami visszaadja a könyv által lefestett világot, és a könyv egyik legfélelmetesebb része is kellően iszonyatos lett. Amit a film nem tud, az az a rettegés, amit az olvasó akkor érez, amikor hőseink egy újabb házhoz, épülethez érnek, ahol ki tudja, mire lelnek. A rettegés kívül marad, pedig ez a könyv egyik kulcsa, s hiába mondja el Viggo Mortensen, hogy fél (plusz a rémálmok), az alázatos adaptációs hozzáállás ebben az aspektusban inkább ártott, mint használt. Vagy hívjuk inkább óvatosságnak? Elvégre a film vége felé közeledve egyre többször sírják el magukat a szereplők, ami mindig gyanús. És a végkifejlet is túl egyszerűen lesz derűs, holott itt kötelező lenne az ambivalencia, ehelyett a család szinte reklámfilmszerű reprezentációját kapjuk – ami mégiscsak Hollywood egyik alapköve. És akkor még nem beszéltünk a film zenéjéről: a nosztalgikus kamarazene hegedű-, zongoraszólamokkal inkább arra szolgál, hogy bevonja a történet durva éleit, mint hogy tovább hegyezze azokat.


Az út metaforikus, prófétai története a gyermekségben így-úgy megváltott-megváltható emberiségről John Hillcoat filmjén egy sekélyesebb humanista történet lett, ami azonban egyáltalán nem gyenge és méltatlan adaptáció, hanem inkább kedvcsináló a könyvhöz.