Moziba be! Nosztalgia és rendszerkritika
Heti filmajánló
A nem Filmszemlére zarándokoló magyar közönség két attitűd közül választhat a héten: egy raklapnyi gyönyörű nővel belefeledkezni egy édes-bús-lédús mediterrán hangulatba, avagy egy vándorprédikátor vezetésével siránkozás nélkül dönteni a tőkét - lehet tippelni, melyikre van nagyobb igény.
Kilenc / Nine
Rob Marshall, a musical koronázatlan szürke eminenciása gondolt egy merészet, és a hegeli elvet követve (a mennyiség minőségbe csap át) elkezdte egybegyömöszölni a következő hozzávalókat: 1, Kabaré 2, Federico Fellini, 3, Moulin Rouge 4, Mindhalálig zene (a sor persze szabadon kiegészíthető, folytatható) - és abból csak jó lehet. A film története nagyjából úgy foglaható össze, hogy szegény Guido Continire (Daniel Day-Lewis) túl sok nő zuhant rá: itt van M a James Bond-filmekből (M, mint Majmunka á la Szindbád), maga Piaf, a Moulin Rouge főtáncosnője, Pablo Almodovar fogadott és Goldie Hawn valódi lánya, A Black Eyed Peas torka, és szegény Carlo Ponti neje is - de melyik az igazi Lilla?
Ennyi nővel (plusz Day-Lewis) már csak nagyon jó lehet, nem is kell történet hozzá, elég egy pár éles kanyar a Sorrentói-öbölben, megvillanó női lábak, revű, zene. Az olasz/latin/mediterrán életérzést is lehet persze fokozni, elvégre a Kilenc több, mint a Nyolc és fél. Igazi közönségfilm.
Amit amúgy a közönség kevésbé gondol így, az eddig 19 milliós bevételt összekalapozott Kilenc Nagy-Britanniában és Dél-Koreában szerepelt sikeresebben, ám a Weinstein-fivérek minden bizonnyal nincsenek hasraesve a 80 milliós költségvetés ilyen arányú (nem)megtérülésén. De félre a mocskos anyagiakkal, vessük bele magunkat a dolce vitába, abba a nehezen megfogható életérzésbe, amit olyan jól ismer és szeret mindenki, de olyan nehéz visszaadni a filmvásznon.
Kapitalizmus: szeretem / Capitalism: A Love Story
Michael Moore nem nyugszik: szorgos munkával tanítgatja országát, harcol a hatalmasok ellen, lép fel a kiszolgáltatottak nevében. Igyekezete előtt mindenki tisztelettel adózik, időről időre jelentkező, prófétainak tűnő, de jobbára exhibicionizmusba fúló megjelenlései előtt már kevésbé, és a mindezen hevületből táplálkozó filmjei minősége sem aratnak egyértelmű tetszést. Nincs is könnyű dolga, mert hisz a hírekből táplált ellenérzéseknek egyszerűen hangot adni még nemhogy nem dokumentumfilm, de nem is film - tudja ezt Moore is, aki amúgy példaértékű kutatómunkával készül minden filmjére, hogy meghaladja a kocsmai anyázás szintjét.
A jobb pillanataiban oknyomozó, de rendre propagandába forduló Moore-művek eddig mindig konkrétabb ügyekről beszéltek, most a nagy válság okán maga a kapitalizmus lett kipécézve, ami azért nagyobb falat, mint a Ground Zero-s összeesküvés-elméletek, vagy az egészségbiztosítási rendszer. Nagyobb, mert egyrészt elvontabb, elmélyültebb ismereteket igényel, nagyobb összefüggéseket kell átlátni - ezzel mindenki tisztában van, aki életében már legalább egyszer elgondolkodott a Rendszeren, és/vagy elolvasott egy újabb fajta Tamás Gáspár Miklós-publicisztikát. Mit szépítsünk, Moore egyáltalán nem meggyőző, kudarcot vall a vállalásában, viszont kiderül róla, hogy gyerekkorában pap akart lenni, amin egyáltalán nem csodálkozunk. Vallásos hevületű harcának további állomásait (a mindig számos apró információmorzsa mellett) mindenesetre épp kudarcainak tanulsága miatt érdemes követni.
