MR 73
A bűn mélysége
Bemutató: 2008. szeptember 25.
Mottó: „Enyém a bosszúállás, és én megfizetek.”
(Pál apostol levele a rómaiakhoz; 12, 19)
Olivier Marchal (Gengszterek, 36 – Harminchat) harmadik nagyjátékfilmjének megtekintése után föltűnően sokszor ütköztem a bosszú természetéről elmélkedő idézetekbe; végül is kedvenc regény-mottómat (Tolsztoj: Anna Karenina) citáltam. Patricia Highsmith férfihőse, Jack Sutherland, azon mélázik a Vágyak pórázán-ban, vajon igaza volt-e az angol irodalomkritikus-író-gondolkodó Cyril Connollynak: „A szexuális háborúban a férfiak fegyvere az önzés, a nőké a bosszúszomj. Ezek kölcsönösen generálják egymást, de a nők bosszúvágya fölülmúlja az összes többi érzelmet”.
Magatartásból: elégtelen
Marchal művében a férfi és a nő a múltban él; ez határozza meg a jelenüket, ez a személyiségük lényege. És a megtorlás – nemi iszapbirkózás nélkül. Noha nincs meg egyik a másik nélkül, mindkettőjük esetében kétséges, lesz-e jövőjük. (Külön-külön). Hogy tartogat-e valamit számukra a holnap – vagy arról nagyvonalúan lemondanak. Justine (beszélő név!), és a kiégett-alkoholista, marseille-i zsaru, Louis Schneider már elveszítette a számára legfontosabbakat. Justine (a megrendítő Olivia Bonamy) lánytestvérével egy szekrényben reszketett, míg szüleit lemészárolta (Charles) Subra, a szörnyeteg, aki húsz esztendő múltán, „jó magaviseletéért”, távozhat a fegyházból; ahová Schneider (Daniel Auteuil) juttatta.
 |
| A férfiak fegyvere az önzés, a nőké a bosszúszomj |
Ám Louis Schneider mostanság buszt térít el, sakálrészegen, fegyverrel – noha a városban sorozatgyilkos pusztít -- kivétel nélkül nőket öl.
A tizenkét évig a versailles-i rendőrség kötelékében szolgáló forgatókönyvíró-rendező kultfilmje, a 36 – Harminchat önéletrajzi ihletésű opus. Nehéz elfogadni a tényt, az MR73 valós eseményeken alapul; ez eleve iszonyatot kelt. (A cím a francia rendőrség és a katonaság különleges egységeinél használt revolverre, a Manurhin MR73-ra utal). Visszatérő (vezér)motívum a bűnüldöző szerven belül dúló korrupció, erkölcsi romlottság, közöny, gyomorforgató cinizmus, az általános züllöttség. A marseilles-i rendőrőrsöt mintha egy lepukkadt, külvárosi ökölvívó-edzőteremről modellezték volna; földerengett előttem – az állítólag mára „kinőtt” -- Teve utcai üvegpalota képe. Marchal filmjében minden egységesen, spártai mód’ kiábrándító. Kitűnő Denis Rouden letisztult operatőri munkája, és a dramaturgiai szempontból is kiváló, fekete-fehér flashback.
„Nem értem én az emberi beszédet”
A MR73 talán legnagyobb erénye, hogy egyszerre hibátlan történetszövésű, a feszültséget mindvégig fönntartó bűnfilm, pompásan megrajzolt karakterekkel, emellett – igen összetett -- egzisztencialista alkotás. (Tehát, Marchal emelte a tétet a 36-hoz, a „csupán” remek krimihez képest). Így hangsúlyos benne a szakrális tartalom, állandó az ellenpontozás (isteni-pokoli, születés-halál, hit-hitetlenség, ördögi-ártatlan, etc.).
 |
| Hibátlan történetszövés, pompásan megrajzolt karakterek |
Louis Schneider nem hiszi önmagát Istennek. Egyszerűen kijelenti: Istent kurva szülte – és nem bízik az „isteni” igazságszolgáltatásban. (Lásd: mottó). Nihilista – ám (miközben többször eszembe jutott az orosz író oeuvre-je, elsősorban a lélekválság miatt) nem dosztojevszkiji értelemben az. Vagyis, nem gondolja, hogy amennyiben hinne az ember(iség) a Paradicsom létezésében, az meg is valósulna a Földön. Vagy: ha mindenki elfogadná önnön és mások eredendő vétkességét, rögvest beköszöntene a második éden. Schneider nem hisz az emberben; sokkal inkább ért az állatok nyelvén, (majd’ kizárólag) ők hívják elő belőle az érzelmet, esendőséget.
Schneider: klasszikus hős; heroikus bukással. Az MR73 ikonja a fenséges Daniel Auteuil. Alkoholistát „játszani” -- gyakorta egyenlő a vászon-, és/vagy deszkarepesztő ripacsériával; miközben az absztinens színész viszonylag ritka. (A honi – különösen negyven év feletti -- aktorok fizikai-szellemi kondícióját ehelyütt nem bolygatom.) Auteuil a majd’ kétórás film kétharmadában biztosan meghúz egy-egy alkoholtartalmú itallal teli üveget, vagy csendesen poharazgat. Összeesik, tántorog, szentségel, hallucinál – és mindeközben egy pillanatra sem ismétli önmagát, különösen pedig: nem önsajnáltat, nem affektál. A – legalább – kilenc hónapot átfogó történet során talán kétszer válthat inget-gatyát, borotvához legföljebb véletlenszerűen nyúl. Daniel Auteuil: a visszafordíthatatlan lecsúszás – kétségbeesés nélkül; ebben a szempárban nem látni kegyetlenséget. Alapvető, hogy – ellentétben a lefegyverző Michael Douglas-szel, az Összeomlásban – mindebben nincs semmi megtervezettség, kiszámított hatásmechanizmus, porciózás patikamérlegen. Auteuil jelenléte romlatlanul igaz.
„Légy fegyelmezett!”
Marchal pokoli-apokaliptikus műve ugyanakkor korántsem one-man show – kivált nem „jutalomjáték”. Nagyszerűek a karakter- és epizódszínészek is: különösen hátborzongató (az idén hetven esztendős) Philippe Nahon – mint Subra, a szociopata gyilkológép.
 |
| A személyesség, a szenvedély, a fájdalom – kevésbé a düh |
Az MR73 kapcsán tűnődhetnénk arról, egy önképző „kívülálló” hogyan is támasztotta föl halottaiból a francia bűnfilmet-krimit; hogy Olivier Marchal számára a filmkészítés nyilvánvalóan terápia, következésképp létszükséglet; értekezhetnénk még a filmcsinálói mesterség természetéről, ésatöbbi. Ám Marchal mesteri dolgozata mégis csak azért katartikus, mert pofon csap az őszintesége; minden jelenetét-képkockáját áthatja a személyesség, a szenvedély, a fájdalom – kevésbé a düh.
Olivier Marchal, aki a filmcímek alapján a számok megszállottja, nem enged(ett) a negyvennyolcból: ám, ellentétben Connolly „női”-vel, esetében a revánsvágy nem kerekedett a többi érzelem fölé. Bámulatosan fegyelmezett. Részint ezért, hogy kíméletlen, de fölkavaróan emberi munkájától nehéz szabadulni.
