Nagyon szerelmes vagyok
Kritika az Ünnepek után című román filmről
Igen, talán az illetlen - lehet, hogy ez a legpontosabb jelző Radu Muntean filmjére. Nem tapintatos, nem figyelmes, nincs tekintettel senkire: az első tíz percben két ártatlannak tűnő szerelmest látunk évődni, az egyik pocakos, a másiknak lóg a segge, de annyira süt róluk a szerelem, hogy hirtelen én érzem magam kukkolónak, amiért részese vagyok ennek a csak rájuk tartozó jelenetnek. De bontakozik tovább a történet: a férfinek felesége van és gyereke, közeleg a karácsony, a fogorvosnál pedig bekövetkezik az elkerülhetetlen: véletlenül összefutnak a szálak, a feleség és a szerető találkozása olyan kényelmetlen, hogy szabályosan feszengtem a moziszékben, amikor végig kellett néznem; amikor pedig a férfiből kibuggyan, "nagyon szerelmes vagyok", akkor azt hiszem nemcsak az én szívem szakadt meg a nézőtéren.
És hogy miért? Ez jó kérdés. Racionálisan meg tudnám magamnak magyarázni, hogy ezek Radu Muntean képzeletében létező emberek, leírta egy papírra, hogy legyen egy Paul, akinek van egy felesége, Adriana és egy kislánya Mara, és legyen szerelmes egy Raluca (mások szerint: Ralukaka) nevű nőbe. Sosem éltek, sosem léteztek, színészeket szerződtettek arra, hogy eljátsszák ezeket a szerepeket, világosítók, sminkesek, vágók dolgoztak ezen a filmen. Az eszemmel mindezt tudom, de egyáltalán nem így érzek ezzel a filmmel kapcsolatban.
Az Ünnepek után-on egyáltalán nem látszik, hogy egy film. Radu Muntean inden kockája olyan, mintha egy, a való életből ellesett jelenet pontos mása lenne. Az alkotó olyan mértékben visszahúzódik a háttérbe és hagyja működni filmjét, hogy ez néha még pofátlanul zavarbaejtő üresjáratokat is kelt a filmben, Paullal együtt várjuk, hogy végezzen már végre a nő a zuhanyzással, mert megőrülök, ha még egy percet az anyjával kell tölteni.
Oké, Radu Muntean nem tolakszik, mi ebben a nagy dicsőség? Az, hogy ezt csak olyan rendezők engedhetik meg maguknak, akiknek nagyon pontosan a fejükben van, hogy mit is akarnak. Az Ünnepek után ebben az értelemben sem sablonos, kiszámítható vagy éppen hatásvadász: három karakter, három igazság van a filmben, fogalmam sincs, hogy Radu Muntean mit akart mondani, üzenni ezzel a filmmel. Azt tudom, hogy én hogyan értettem, nekem mit jelentett, számomra mit üzent a három ember története. Ez valószínűleg nagyban különbözik a mellettem vagy a mögöttem ülő értelmezésétől is: egész egyszerűen zavarba hozott a pontosan kicentizett hármas mérleg.
Zavarbaejt az Ünnepek után - és ettől érzem jól magam a film után. Olyan ritkán látni ilyet: a legtöbb filmnél tudni lehet, hogy mire számíthat az ember, és ez alól a román filmek sem kivételek: nagyrészt a Ceaucescu-rendszerben játszódó kisrealista művek, megrendítő történetekkel. Az Ünnepek után ilyen értelemben nem román film: játszódhatna Dániában, Amerikában vagy éppen itt Magyarországon is. Története mindenhol működőképes, bárkivel megtörténhet, sőt, talán már meg is történt. Éppen ezért vált ki ilyen személyes reakciókat: a film nem szolgáltat igazságot, elvágja egy ponton az események folyását, a befejezést ránk bízza. Vagyis: én a dramaturgiából (a szerető kiiktatása a film háromnegyedénél) és a befejezésből (Mikulás-mítosz és a házasság illuziójának fenntartása) kiolvasni vélek egy megoldást, de ez az én olvasatom, az én filmem, én ezt láttam.
