Nincs kegyelem
Törvénytől sújtva
Bemutató: 2007. március 22.
Az efféle justizmord a normális világban botrányosnak számít, a rosszul, szervezetlenül, világos és általánosan elfogadott játékszabályok nélkül működő társadalmakban viszont, egy olyan „veszélyes üzemben” mint, amivé Magyarország romlott, benne van a pakliban.
Ahol a társadalom összezavarodik, ott a „törvények szelleme” sem maradhat épen. Az omladozó törvény mindenkit fenyeget, de egyeseknek nagyobb sanszuk van, hogy a leomló paragrafusok maguk alá temessék őket. A cigány gyanúsítottak már eleve biankó csekkel érkeznek a törvény kapujához, az ügyészi, bírói műhibáknak cseppet sem meglepő módon döntő többségét roma gyanúsítottak szenvedik el. Nem feltétlenül azért, mert a bírók potenciális bűnözőnek tekintik őket, a Nincs kegyelem bírónője történetesen ártatlannak véli a gyanúsítottat, egészen addig, míg az be nem vallja soha el nem követett gyilkosságot.
Ragályi Elemér filmje nem a dogmatikus, és emiatt ellenkező előjellel előítéletes jogvédelem szellemében fogant vitairat, amely egy totálisan rasszista többségi társadalmat vizionál az efféle esetek mögé. A Nincs kegyelem-ből éppenséggel az derül ki, hogy nem kell okvetlenül manifeszt rasszizmus az efféle tárgyalótermi rémtörténetekhez. Bőven elég az a hendikep, amit a szegénység, a műveletlenség hiánya okoz. Az emberöléssel megvádolt Suha Dénes számára a törvény – tanult embereket által sem könnyen átlátható -- szövevényének és szakzsargonjának értelmezése megoldhatatlan feladat: fogalma sincs, hogyan védje meg magát a tisztességtelen módszereket bevető nyomozók, az ádáz ügyész, és a felületes bírói ítélkezés ellenében. Suha nem csak a szó szoros, jogi értelmében ártatlan, hanem szellemi értelmében is: az együgyűségig egyszerű és jóhiszemű ember. Egy dörzsölt, ügyeskedésben hallatlanul kiművelt országban az efféle ártatlanság a rácsokon kívül is életveszélyes fogyatkozás.
Ha Ragályi Elemér filmje a tisztes, de szikár „jogi esetek” közé tartozna, a Pusoma-ügy feldolgozása akkor is figyelmünkre érdemes vállalkozás lenne. A Nincs kegyelem (a Duna Televízióban februárban még Fekete fehér címen vetítették) azonban az utóbbi években készült legjobb tévéfilm: amivel szemben az egyetlen kritikai észrevételem legfeljebb az lehet, hogyan fog megélni a mozikban?
Ragályit nem a direkt társadalomkritika, nem a szociológia háttér érdekelte, a személyiségre épített. A Pusoma Dénesről mintázott Suha Dénesben nem pusztán az eset jogi, társadalmi vonatkozása érdekelte, hanem a jellem és belőle kibomló tragikus sors. Termékeny kiindulópont: egyenesen következik belőle az (amúgy emlékképekkel, lázálmokkal bőven megspékelt) történet világos vonalvezetése éppúgy, mint színészi bravúr. A főszerepet minden idegszálával, gesztusával megélő Nagypál Gábor (a Bárka Színház tagja) játékára hibátlanul hiteles mellékszereplők sokasága erősít rá: a „rácsos akadémián” kikupált két nagydumás cellatárs és jóindulatú mentor (Csuja Imre és Gazsó György), a két ádáz – de egymástól leheletnyi finoman mégiscsak különböző karakterű -- nyomozó (Eperjes Károly és Bertók Lajos), a kétszeres fénytörésben feltűnő bírónő (Csoma Judit), Suha anyja (Lázár Kati) mind-mind teljes sorsokat hoz be a történetbe. Ez nem tézisdráma, ez tömény élet. A színészeken kívül nem utolsósorban a két operatőrnek, Ragályi Elemérnek és Ragályi Mártonnak köszönhetően, egyetlen jelenet sem kong, ahogy azt a szegényházi tévéfilmektől megszokhattuk. Ragályi filmje bizonyíték arra is, hogy a másutt – Angliában, Dániában – perfekten működő és népszerű filmes realizmus nem a publicisztikus közhelyek vagy az unalom szinonímája.
A Nincs kegyelem cím kétszeresen igaz: két justizmordot látunk, egyet odabent – a tárgyalóteremben -- , egyet idekint. Suha – a szó dosztojevszkiji értelmében -- „félkegyelmű”, végletes, földöntúli ártatlansága ugyanazt a szerepet játssza, mint Miskin hercegé: szomorú bizonyíték arra, hogy a jóság nem evilágra való.
Suha Dénes senkinek sem kellett, senkinek sem hiányzik, elszámolnia sem kell tehát senkinek egy tönkretett életértAz eldugott faluban meggyilkolnak egy idős férfit. Az áldozatnál alkalmi munkát végző Suha Dénest tanúként idézik a rendőrségre, de rövidesen már őt vádolják az elkövetéssel. A gyanúsított mindvégig tagad, de a két rutinos vizsgáló tiszt végül is egy besúgó segítségével, és szabadulásának ígéretével beismerő vallomást csikarnak ki belőle. Ártatlansága ellenére neki kell a bíróság elé állnia. Bár az ellene felhozott bizonyítékok nem igazán meggyőzőek, de a beismerő vallomás birtokában a bíróság is az ő bűnösségét mondja ki. A jogerős ítélet 8 év börtön. Suha két év négy hónapot tölt a hűvösön, amikor egy véletlen folytán megtalálják az igazi gyilkost. Hazatérhet, de faluja kiközösíti. Munkát nem kap senkitől. Hogy életét fenntartsa néhány tízezer forintos adósságba keveredik, amit az állami kártérítésből szándékozik megadni. A kártalanítási per azonban egyre húzódik, végül jogorvoslatát elutasítják. Közben hitelezői elveszik házát, már laknia sincs hol. Végső kétségbeesésében felakasztja magát.