Orion űrhajó – A visszatérés

Auf Wiedersehen

Bemutató: 2004. november 25.

Képzeljük el a Szomszédok – A visszatérés, vagy a Családi kör – Reunited mozifilm díszbemutatóját elhagyó negyvenes férfiakat és nőket, amint morcosan dörmögik a bajszuk alá, hogy nem lett volna szabad kihagyni Alma és János ferihegyi csókját vagy a szipuzós szakközépiskolás epizódját a másfél órásra vágott verzióból. Hasonló nosztalgiazavarokkal küszködő nézők hagyják el napjainkban az 1966-os nyugatnémet kultsorozat, Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai galaxisrengető történeteiből összevágott nagyjátékfilm vetítését, mert képtelenek megbarátkozni a gondolattal, hogy a régi szelíd esték bugyuta mozifilmmé meszesedtek. Cliff Allister McLane kapitány (Dietmar Schönherr) és legénysége annak idején 7x60 percben izzadt, parancsolt, mókázott és táncolt a Bavaria Filmstadt díszletei között, ám most mindössze 92 percük van a galaktikus béke és biztonság megteremtésére – ami, mint tudjuk, sem a hidegháború idején, sem manapság nem könnyű feladat. Az újrakészítők felemás munkát végeztek: a kimaradó részeket korabeli híradórészletnek álcázva egyetlen kerek történetté gyúrták a hét epizódot, aktualizálni azonban semmilyen szinten nem sikerült a film üzenetét, hiszen a joystick-kel és EKG-monitorokkal kiharcolt világbéke már 1984-ben (Tron) elavult gondolat volt.

Idegen szavak, közepes mennyiségű katódsugárcső

Mielőtt elküldenénk a bajor filmeseket, hogy inkább készüljenek a jövő évi Oktoberfestre vagy savanyítsák tovább otthon a káposztát, meg kell őket dicsérnünk, nem csupán a nosztalgia-receptorok, de az amatőr-filmesek nevében is. Az Orion újrakevert változatának bemutatásával (5 percnyi új jelenetsorral és Peter Thomas újramixelt filmzenéjével egészülnek ki a régi anyagok) a müncheni döntnökök Ed Wood filmjeihez hasonlóan (9-es terv az űrből, Nekrománia) mérhetetlen önbizalommal és akaraterővel ajándékozták meg a garázsban filmező fiatalokat. Michael Braun és Theo Mezger rendezők a hatvanas évek derekán az amerikai Star Trek sorozat sikereinek lefölözésére szerződtek, és a később Oscar-díjat nyert Rolf Zehetbauer látványtervezővel valamint Peter Thomas zeneszerzővel kiegészülve megalkották a heti egy alkalommal fogyasztandó nyugat-európai televíziós űreposz receptjét: idegen szavak, minimális bürökrato-orwellizmus, közepes mennyiségű katódsugárcső, plusz epizódonként egy pillantás keletre. A gördeszkába szerelt DV-kamerával rohangáló, 3D-animáción felcseperedett fiatal filmesek köszönik az útmutatást, s feltehetőleg nem ülik végig az Orion űrhajó – A visszatérés 92 percét, inkább kiosonnak a teremből, és mire McLane megmenti a Földet az intergalaktikus varangyoktól, ők már a flash-animációs hátteret tervezik házi készítésű űrfilmjükhöz.

Cliff Allister McLane-t (Dietmar Schönherr), az Orion parancsnokát, a galaktikus háborúk hősét, a világkormány szolgálatában álló összeférhetetlen, ám kiváló űrhajóst csapatával együtt büntetésből járőrszolgálatra küldik. Ráadásul Villa ezredes (Friedrich Joloff), a Galaktikus Biztonsági Szolgálat elnöke „felvigyázóként“ még a vonzó Tamara Jagello ügynököt (Eva Pflug) is a nyakába varrja. A két Orion-tiszt között már az első őrjárattól kezdve heves villongások vannak. Tamara alfa-parancsaival a végső kétségbeesésbe kergeti Cliffet...

Miközben a világűr ismeretlen lényei, a varangyok (galaktikus sorszám nélküli ellenséges űrhajók) a földet fenyegetik, és a világkormány kompetencia-viszályokban aprózza fel magát, az emberiség sorsa Cliff és Tamara valamint Orion legénysége: Mario de Monti (Wolfgang Völz), Hasso Sigbjörnson (Claus Holm), Atan Shubashi (F.G. Beckhaus) és Helga Legrelle (Ursula Lillig) kezében van. A földönkívüliek Föld felé irányított szupernováját az Orion közreműködésével sikerül az utolsó pillanatban elpusztítani.

A varangyok következő invázióját azonban már földi támogatással készítik elő...