Öszödik Pecsét

Gyurcsany@viktor.hu

Bemutató: 2007. március 1.

Legutóbb négy éve jelentkezett új filmmel a Stefanovics-Kálmánchelyi-Végh trió. A szünet talán nem volt hiábavaló – úgy az alkotóknak, mint a nézőknek –, hiszen a 2003-as Libiomfi mintha már a kifáradás jeleit mutatta volna. Természetesen nem az abszurd, többnyire roppant vicces és kreatív szkeccs-szituációk létrehozásában égett ki a trió, hanem éppen az ebből a formai keretből való továbblépést illetően nem tudtak újat mutatni. Egy nagyjátékfilm sikeréhez kevésnek bizonyult az, ami a rövidfilmekben működött: egyrészt a korábbi alkotások amatőrfilmes bája egy "komoly" produkcióban már kevésbé volt szórakoztató, másrészt hiányzott a gegek narratív keretbe foglalása, aminek következtében a Libiomfi inkább egy félprofi, másfél órásra duzzasztott kisfilmnek tűnt. („Javított” kiadását hamarosan színpadon láthatjuk. – A szerk.)

Mindazonáltal az elmúlt négy évben hiányuk bizonyította be csak igazán, mennyire különleges színfolt Kálmánchelyiék munkássága a magyar filmes palettán, hiszen azon kevesek közé tartoznak, akik kiválóan értenek a hazai valóság megragadásához – szatirikus vígjátékokon keresztül. Miközben ők pihentek, illetve szorgos háttérmunkát végeztek, az „élet", vagy ha úgy tetszik, a magyar politikai osztály gondoskodott a következő filmek alapanyagának gyártásáról. Szomorú, hogy ha végigtekintünk az elmúlt évek filmtermésén, úgy tűnik – kevés üdítő kivételtől eltekintve – nincs olyan magyar filmes, akit érdekelne, mi folyik politika címén az országban. Mindössze egy másik rövidfilm, Simonyi Balázs és Tóth Barna Egy szavazat-a juthat eszünkbe a legutóbbi időkből mint jelentős alkotás (szintén saját erőből készült low-budget munka), holott a magyar filmtörténet nincs híján a politikai szatíráknak – elég, ha csak a Tanú-ra gondolunk, egy olyan korból, amikor feltehetőleg sokkal nagyobb kihívást jelentett a politikáról akár nyíltan beszélni is, nemhogy röhögni rajta.

Terápia az abszurd hatalmi harcokba belefáradt nézőnek

Az Öszödik pecsét a tavaly ősszel kezdődött politikai események motívumaiból építkező áldokumentumfilm. Feltűnik benne természetesen Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor, akikről megtudhatjuk, hogy valójában egyetlen személyként léteznek Gyurcsány Viktor néven (belorusz ősökkel), valamint utalásokat találunk a Da Vinci kód-ra, különös értelmezését kapjuk a Combino-villamosoknak, az MTV-ostromának vagy a 2006 október 23-i eseményeknek – tehát egy görbe tükörben összeáll az elmúlt hónapok zűrzavaros közéletének képe; mindezt ráadásul egy skandináv Mona Lisa-kutató (Kálmánchelyi Zsolt) prezentálja számunkra.

Talán a (korántsem teljes) felsorolás is érzékelteti, a 30 perces film tömény alkotás. Az ötletkavalkád többnyire szórakoztató, sodorja magával a nézőt, néha viszont egyszerűen túlzsúfoltnak érezni, nem igazodunk el a film belső világában. Természetesen nem klasszikus áldokumentum az Öszödik pecsét – tehát egy pillanatig sem akarja elhitetni, hogy amit látunk, az valóság; a műfaj sokkal inkább csak apropót teremt az alkotók humorral teli figuráinak bemutatására, és e tekintetben nem is marad hiányérzetünk. A gondok megint az elbeszéléssel és a műfaji szabályok betartásával kezdődnek. Mert hiába a dokumentumfilm paródiájának paródiáját látjuk, az eredeti műfaj konvencióit akkor sem lehet figyelmen kívül hagyni; a film akkor válna igazán ütőssé, ha meg tudná tartani az állítás-bizonyítás szerkesztésmódot, bármennyire abszurd következtetésekre jut is ezzel (sőt, akkor csak igazán!). Ennek hiányában az Öszödik pecsét néha öncélú ötletkavalkáddá válik, és sajnos ezáltal a humor referencia (és kacaj) nélkül marad. Persze ez a legnagyobb kifogás, amit felhozhatunk az alkotók ellen, hiszen aki megnézi abszolút önerőből készült filmjüket, minden bizonnyal nehezen fogja bírni röhögés nélkül a játékidő nagy részét. És ez akkor válik csak igazán értékessé, ha a moziból hazatérve bekapcsoljuk a híradót, rögtön rájövünk: az Öszödik pecsét terápia az abszurd hatalmi harcokba belefáradt nézőnek. Ezért sem remélhetünk mást, mint hogy minél több politikus látja majd meg magát e görbe tükörben.

"Ugyanúgy indult ez a nap is, mint a többi nap Belorussziában. A tavasz első sugarai átmelegítették az ünnepi készülődés hangulatát. 1953. február 21-ét írunk. Egy belorussziai falucska, Priccs, a Szent Konsztantyin rend ortodox iskolájának másodikosai a szokásos keresztény jelmezbálra készülnek..."

Így kezdődik az Öszödik Pecsét (Osodi kod) című skandináv dokumentumfilm, melyben megismerünk egy félkezű kisfiút, Vlagyimir Gyurcsát, aki az ortodox jelmezbálon Mona Lisának öltözött, nagybátyját Vlagyimir Viktorovot, akinek a fedőtevékenysége KGB ügynök, de titokban művészettörténész, találkozhatunk Nostradamus vetélytársával, Puszredamusszal, a huncut Mona Lisával, és a fénysebességgel festő Leonardoval. Megtudhatjuk, hogy az öszödi beszéd egy kódnyelv, hogy Bill Clinton kettős ügynök volt, és hogy a vekker-mécses-zászló egy ősi szabadkőműves játék. És végül választ kapunk arra a kérdésre is, hogy van-e Isten. A Filmben Inge Höngeborg, skandináv Mona Lisa kutató kalauzol minket.

Az Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. és a Libiomfi című filmek alkotói egy skandináv áldokumentumfilmben tárják föl a rejtett összefüggéseket Mona Lisa mosolya, Nostradamus titka, és az öszödi beszéd között.