P, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája
A Szellemíró című film kritikája
Habár a média az utóbbi időben egykori kiskorú megrontási ügyével és a svájci házi őrizettel foglalkozik leginkább, azért célszerű nem elfelejteni, hogy Roman Polanski mester nem is oly rég készített egy szinte tökéletes thrillert.
Szegény Roman számára csak eggyel több probléma, ami lényegében semmin nem változtat. Azonban a néző eltöprenghet azon, hogy ennyi balhé közepette is képes volt egy régimódian professzionális, végig feszült mozit levezényelni. Mert a Szellemíró olyan politikai thriller, melyben a morális, alkotói konfliktusok szépen megférnek az idegesítő intrikákkal és az író-forgatókönyvíró a Blair és Bush adminisztrációk által elkövetett visszaélésekre tett, szinte nyílt utalásaival. Hiszen Robert Harris bestselleréből maga az író és Polanski faragott ütős forgatókönyvet.
A hirtelenjében felbérelt Szellem (Ewan McGregor) nyitja a filmet, aki a volt angol miniszterelnök, Adam Lang (Pierce Brosnan) emlékiratait kell, hogy bértollnokként gatyába rázza. A korábbi „néger” rejtélyes körülmények közt vízbe fulladt az egykori nagykutya tengerparti nyaralójától nem messze, viszont Lang már zsebre vágta a több milliós előleget. Mivel dögunalmasnak és terjengősnek tartja a kéziratot, Szellem nekilát, hogy némi kutakodással „olvasmányosabbá” tegye.
Ugyanekkor robban a bejelentés: Lang egykori külügyminisztere azzal vádolja a politikust, hogy terrorizmussal gyanúsítottak elrablására és megkínzására adott parancsot – így az európai bíróság is szeretné elkapni. Lang nem véletlenül üldögél tehát Washingtonban, ahelyett, hogy hazatérne Angliába… (Van azért abban egy kis fanyar humor, hogy pont Polanski rendezi a filmet, aki több évtizedes tapasztalatokkal rendelkezik a száműzetés és a bíróság kijátszása terén.)
Az örökösen borult ég, a téli esőtől áztatott, világtól elzárt Martha's Vineyard közege már önmagában vérfagyasztó, hát még az elidegenítő nyaraló szürke, lelketlen bazalttömbje. (A film nagy részében németországi helyszínek helyettesítik az igaziakat, az Államokból kitiltott rendező múltja miatt.)
A fent vázolt közegben munkához látni önmagában stresszes feladat. Ám ha hozzávesszük, hogy a múlt nélküli Szellem nem elégszik meg a kézirat kipofozásával, ösztöneitől vezérelt sajátos oknyomozása a penge élén, befolyásolva az előző Szellem hagyatékától, igazi vesszőfutássá bővül. Sőt, a politikus felesége, Ruth (Olivia Williams) fokozatosan szokatlan kapcsolatba kerül a katonásan rideg személyzettől elütő Szellemmel…
Tökéletesen működik a suspense, szinte már Hitchcock patikamérlegén kimérve. Hiszen a 76 éves direktor tudja, miként kell thrillert rendezni. Ő még birtokolja azt a veretes filmkészítői tudást, sok évtizedes nyugalmat, amely ennek a feszes filmnek az elkészítéséhez kellett. Kellő visszafogottsággal, eleganciával idézi meg a Mester trükkjeit. Nem siet sehova, és ez a fokozatos építkezés a film javára válik. A néző a főhőssel együtt fedezi fel az apró mozaikdarabkákat, melyek a film ütős zárlatában úgy állnak össze teljes képpé, hogy Hitchcock is örömkönnyeket hullatna. Annak ellenére, hogy Polanski keze azért ebben a vérprofi jelenetben egy pillanatra megbicsaklik.
Arra is marad ereje, hogy olyan nagyágyúkat kerítsen apró, de fontos szerepekre, mint Tom Wilkinson, Timothy Hutton, a tar kopasz James Belushi, vagy a madárcsontú törékenységében is máig lenyűgöző Eli Wallach. Sőt, még a ’szexésnewyorkos’ Kim Cattrall is a profi formáját futja.
Az önkéntes száműzetésben alkotó zseni filmjének legnagyobb erénye, hogy a főszerepet Ewan McGregorra osztotta. A gödrös állú brit egyszerre félén balek, ugyanakkor borotvaéles ravaszságot, ebből fakadó merészséget hordoz magában, s az utolsó pillanatban valahogy majd mindig okos döntéseket hoz. Így az előélete ismerete nélkül, a kisfiús álarc mögül ki-kikandikáló, keménységgel vegyes kíváncsiság leköti a néző figyelmét.
Azt a figyelmet, mellyel Polanski oly mesterien játszik. Nem tolakodóan, de egy dörzsölt veterán lazaságával épít hangulatot, s képes finom mögöttes tartalmakat is felsorakoztatni, hogy a film sokadik megnézésre is új rétegekkel gazdagodik. Ez pedig manapság már nem magától értetődő.
