Piaf

A légsúlyú bajnok

Bemutató: 2007. június 21.

Az sms-ező rendező

„Az „Árnyék ajka” ő. Mintha ezekre a kinyilatkoztató ajkakra találta volna meg Victor Hugo ezt a kifejezést.” Ezt már Jean Cocteau írta (egyik) múzsájáról, barátjáról, a zseniről, és a bálványról – akivel ugyanazon a napon int majd búcsút a földi létnek, 1963. október 11-én. Edith Piaf negyvenhét éves volt – agyongyötört hetvenesnek látszott. (Cocteau hetvennégy.)

A fájdalom, a bűn, a (mindvégig) szakadék szélén táncolás

Olivier Dahan – középfajú – filmcsináló leforgatta dolgozatát a nemzeti jelképről. Színes-szagos, Tetsuo Nagata által csodásan fényképezett képeskönyve azonban majdhogynem érdektelen lenne, ha nem találta volna meg a Hősnő szerepére Marion Cotillard-t. Ő az, aki miatt a szüntelenül giccshatáron egyensúlyozó, nem épp’ érdekfeszítő, könnyes celluloid helyett fontos darab lett a Piaf. Amely nem más, mint a mágikus metamorfózis egyik legragyogóbb példája. (Az egyébként szépséges) Cotillard ugyanis leválik a „szerepről”, lehántja a bőrét is magáról, és eggyé lesz valamivel, ami megfoghatatlan. Mert a ráción, az értelmen túli. Angyali és boszorkányos. Részesévé válni ilyesminek: megrázó, fölkavaró. Fehérholló -- katarzis.

Nyomorultak

A forgatókönyvíró-direktor Dahan klisékben gazdag munkája kapcsán azonban beleütközünk egy föloldhatatlannak tűnő ellentmondásba: Piaf minden létező, szívet tépő melodrámát fölülíró élete megfilmesíthető-e. (A pálya korai éveit Guy Casaril dolgozta föl (Edith Piaf, 1973), a Marcel Cerdan iránti, önemésztő szenvedély pedig Claude Leloucht ihlette meg (Edith és Marcel, 1983.) Megkockáztatom: igen – amennyiben az alkotók nem a filléres ponyvákba illő epizódok között mazsolázgatnak, hanem meglátják az – oeuvre-től bajosan függetleníthető -- sorsban a tragikumot. Nem utolsósorban: a közel negyven kilogrammba, százharminchét centibe szorított herkulesi erőt, a heroizmust. 
Merthogy a majd „Veréb”-re keresztelt kis szutykos, éhező, szörnyű betegségektől sújtott Edith Giovanna Gassion sanyarú gyermekévei korántsem egyediek. Hisz’ szenvedtek, nélkülöztek még utcakölykök Franciaországban (is) a XX. század elején (is). A sanzonénekes-géniusz, szövegíró-dalszerző, színházi és filmszínész, párja nincs-előadó azonban a fájdalomra, a bűnre, a (mindvégig) szakadék szélén táncolásra épített művészetet.  Ez a sűrű – állandó kiszolgáltatottságot-esetlegességet hajszoló --, biztonsági háló nélküli halálugrásokkal teli, „esztelen” lét a Piaf-életmű esszenciája.

A negyven kilogrammba, százharminchét centibe szorított heroizmus

A francia rendező Edith Piaf önéletrajza, Jean Noli biográfiája, továbbá Pam Gems színműve alapján írta meg másodmagával -- minden eredetiségtől mentes – forgatókönyvét. A néző türelmét próbára téve, már-már megerőltetően sokáig időzünk a „dickensi” gyermekkorban (a nagymama normandiai bordélyában a jóságos kurtizánnal, Titine-nel, aztán a ridegnek mutatkozó, de valójában melegszívű mutatványos papával.). Majd jönnek a züllés évei, később a fényes sikerek – különös figyelemmel Amerika meghódítására. Beköszönt a Marcel Cerdanhoz fűződő, két évig tartó, észbontó szerelem. Cerdan elvesztése után jön a gyors összeomlás, kíméletlen önrombolás, a színpadi ájulások, végül a halál.

Az idősíkok gyakori, ám spontánnak tetsző váltogatása meglehetősen zavaróan hat. Részint, mert nélkülöz minden határozott, főképp szellemdús művészi elgondolást – hasonlóan a munka majd’ egészéhez. Olivier Dahan iskolásan fölmondja a leckét, ezt a százszor hallott (rém)mesét.

A középsúlyú bajnok

Ugyanakkor: jó és megfontolt döntésnek tartom, hogy az alkotó a váltó-, és középsúlyú boksz-világbajnokot, a repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt Marcel Cerdant (a kitűnő Jean-Pierre Martins) tette meg Piaf magánéletének központi figurájává. (Merészen sutba vágva számtalan, könnyen fogyasztható, eldobható hímet. Nem szólva a több mint egy tucat fölfedezettről – Eddie Constantintól, Yves Montandtól, Gilbert Bécaud-n, Charles Aznavouron, George Moustakin át egészen a férjjé emelkedő Théo Sarapóig.)

A vándorcirkusz-romantika és a költészet

Piaf így vallott 1963-ban megjelent önéletrajzában (Ma vie): „Egyetlen embert szerettem: Marcel Cerdant. És … egyetlen férfira vártam: Théo Sarapóra.”
A Maurice Chevalier által „kis légsúlyú bajnok”-nak nevezett Piaf, és a (nős, három gyermekes) középsúlyú világbajnok öklöző fölvállalt, ténylegesen pusztító erejű szerelmét -- és annak végét -- ragyogóan, biztos ízléssel ábrázolja Dahan.
Hirtelenjében magával ragad minket a film hangulata. A New York-i bisztróban randevúzó (Piaf mellett hatalmas) Cerdan, és a gyereklánynak látszó, óriási marhaszeletes szendvicsre meredő, turnézó csillag jelenete egyszerre tündéri, és megrázó. Mert itt -- végre-valahára -- megjelenik az, ami alapvető a Piaf-életműben: a „vásáriság” és a torokszorító szépség. A vándorcirkusz-romantika, és a költészet. (Lásd még: Országúton, Liliom.)

Végigtekintve korunk (kiégettre, depisre”, önsorsrontóra, élettagadóra, félvilágira piárolt-sztájlisztolt, a menedzsmentjük által távirányított, pórnéphülyítő) semmis bulvár-bábjain: pontos fogalmat alkothatunk arról, mit jelentett Edith Piaf kortársának lenni. A kevésbé szerencséseknek (avagy: szerencsétleneknek) maradt a múltba révedés, CD-hallgatás, dokumentumfilm-bambulás soványka lehetősége. 

Az elementáris, forradalmi Marion Cotillard - nem eléggé üdvözölhető -- érdeme, hogy Olivier Dahan méltó módon emlékezik. Az iránytűként szolgáló, elvesztett ikon helyett pedig láthatunk egy hiteles művészt.

A világon az egyik legnagyobb hatású énekesnő, a sanzon királynője és Franciaország nemzeti büszkesége volt Edith Piaf. Életét a legszörnyűbb drámák és a legfényesebb csillogás kísérte. Alkoholista szüleitől nem sok jóra számíthatott, a nagyanyja nevelte, az utcán és egy bordélyházban nőtt fel. Kilátástalan és reménytelen évek voltak ezek, hogy éhen ne haljon, az utcán énekelt és koldult. Itt fedezte fel az egyik párizsi kabaré igazgatója, és nyitotta meg előtte a hírnév kapuját. A törékeny énekesnőnek az egész világ a lábai előtt hevert, de ő mégis boldogtalanságra volt ítélve. Szerelme tragikus körülmények között meghalt, Piaf az alkohol és a drogok rabságába került.