sex hikaye

Rengeteg

Közel, s mégis oly távol

2003. szeptember 12. - Stőhr Lóránt

Bemutató: 2003. szeptember 11.

A kimondhatatlannal kéne kezdenem. Ott rejlik valami a tudat közvetlen közelében, egy érzés, egy látomás, egy emlék, egy vágy; taszít és vonz, szorongat és fojtogat, ki kellene fejezni és megszabadulni tőle, de nincsenek hozzá szavak, hozzá nincsenek szavak, nem oda vezetnek, hanem csak forgolódnak körülötte bátortalanul, jelzők tolulnak fel és állítmányok ismétlődnek, de hiányzik az alany; vagy fordítva: az én, a te, az ő állítja magát, de nem tudom, hogy mit állítok, hogy merre tovább és miért. S mégis: beszélni kell, mert amíg tart a párbeszéd, addig sem marad magára az ember a rejtőzködő, megfoghatatlan, tudattalan tudásával, addig fennáll a remény, hogy a szavakkal eloszlatható a sötétség, ami hirtelen bekerítette és elmagányosította őt, addig bízni lehet benne, hogy Erósz egyesítő hatalmával szemben nem az önpusztító Thanatoszt választja.
Fliegauf Benedek filmjének hét epizódjában ezért mást sem csinálnak, csak beszélnek és beszélnek a szereplők, és semmi sem fenyegetőbb annál, mint amikor az érvekből kifogyva, a megértés lehetetlenségét belátva, a helyzet abszurditására ráébredve konokul elhallgatnak, mert onnantól kezdve hagyják önmagukat vagy a társukat elveszni a sűrűben. A közönséges fodrászlányok és nagyotmondó ivócimborák, nyafka nőcskék és pökhendi srácok maszkja mögé rejtőző szerző végtelenül személyes alkotása pontosan ugyanezt teszi a párbeszédekben láthatatlanul jelenlévő harmadikkal, a nézővel, velem: megszólít, aztán magamra hagy. Minden egyes epizód pár másodpercnyi hallgatással kezdődik, hogy szinte belém hasít az első feltörő szó, ahogy átszakítja a nyomasztó háttérzajok függönyét. Ez a pár szótlan másodperc olyan, mintha hosszú percek, órák, évek hallgatásából szakadna fel a beszéd. A Rengeteg egyes epizódjainak alapjául szolgáló novellák a dialogikus forma felállításával fiktív hallgatót teremtenek és az emberi beszéden keresztül humanizálják a kimondhatatlant. S aztán ott maradnak bennem ezek a szavakat kereső mondatok, ezekbe a szaggatott mondatokba foglalt különös, homályos képek, és nem hagynak nyugodni.

A mondatokban megidézett, bizonytalan körvonalú képeket nem írja felül a fotografikus kép bizonyossága. Fliegauf beszélő fejeket és beszédes kezeket komponál a keretbe, és minden elmét nyugtalanító képzet a szavak által megindított fantázia terméke csupán. A Rengeteg a közvetlen közelitől a képek és zenék asszociatív rásegítése nélkül transzcendentál a megfoghatatlanul távoliba: a mai szlengben megírt dialógusokat pesties hányavetiséggel elnyafogó és elmakogó amatőr szereplők arca és az arcok mögött egy-két apró részletből felsejlő mindennapi helyszínek nem hordoznak utalást magukban arra a szorongató sötétségbe, amiből a dialógusok jöttek és ahová magukkal visznek minket. Átlagemberek, akiket mintegy találomra választ ki a kamera a film elején a bevásárlóközpont forgatagából, én és te és ők, akikből komfortos konyhájukban, meleg kis hálószobájukban, a Duna-parti kocsma teraszán, a derűs és szelíd magyar erdőben beszélni kezd a körülöttünk settenkedő hátborzongató idegenség. Nem az arcuk mesél, mint Cassavetes filmjeiben a színészek arca a folyamatos hullámzásban levő érzelmekről. Az arc az itt és most, ahonnan dobbanthat és tovalendülhet a képzelet. Fliegauf a képzelet irányítására a dialógusokon kívül alig-alig él hatáskeltő fogásokkal; az epizódok közé ékelt, azok meghosszabbításaként működő, rövid, de erőteljes képsorok, David Lynch filmjeit felidéző, futó, zenei frázisok és nyomasztó zörejek azonban éppen elegendő bizonyulnak az érzelmi ráhangolódáshoz. A hanghatás és a szűk képkivágat teszi, hogy a Rengeteg utolsó képén az alumíniumborítású oszlop a népmesék égig érő fájává vagy a Biblia mennybe vezető létrájává változik, szakrális hellyé, a különböző világok közötti átjáróvá.

Fliegauf a minimalista festők örököse, aki a szándékosan szűkre szabott eszköztárból gazdálkodva, egy-egy gondosan elhelyezett kép és hang megválasztásával nyit utat a fantáziának. S bár a fantázia szabad áramlása többször megtörik, mert nem egyenletes az epizódok megmunkáltsága, egyik-másik dialógus feszültsége nem tart ki egészen az elhallgatásig, és első látásra akad egy-két zavar a megértésben, a film mégis el tud juttatni a megrendülésig. Összeszorult torokkal figyelem, amikor az ember a többi emberrel szemben a magányt, a fénnyel szemben a sötétséget választja. Fliegauf filmje nem nyújt feloldozást, katarzist, nem szabadít meg az éjszaka rémeitől. Dionüszoszi művészet, amely felfalja a szavak apollóni világosságát. A kimondhatatlannal kellett volna kezdenem. Rengeteg.

Címkék

filmnévjegy , premier



nka emblema 2012