Rom-mánia

Ameddig a történelem ér

Bemutató: 2004. május 13.

Románia retteg, miközben puszta önvédelemből megpróbál hűséges mosolyt varázsolni az arcára. Mert a vezér, ha úgy tetszik, a Nagy Testvér figyel. Mindent lát és mindent hall. Együtt él a naponta tíz percre melegvízhez jutó, puliszkaevő, didergő családokkal. A propaganda szerint osztozik sorsukon, valójában azonban csak örökké jelenlévő rossz szellemként realizálódik a mindennapokban. „Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van”. Legyen az Magyarországon, Jugoszláviában vagy Romániában.

A korábban klipeket és dokumentumfilmeket jegyző rendező mindent felhasznált a no budget moziban, amivel eddig dolgozott. A néhol dokut idéző képsorok időnként átcsapnak a videóklipek világába, néha felbukkan egy-egy „csehfilmes” utánérzés, de még a Macskajaj „umca-umcájának” mása is megszólal. Mindezt a tévékabarék poéngyártó kedve kovácsolja egybe, azaz nem kovácsol, mert sajátkezűleg faragott, Jáksó László hangján megszólaló  rímekkel aláfestett film nem egyetlen drámai történetre épül. A forgatókönyv valójában a vezér és a slepp sztorijainak laza fűzére. Az amatőrszereplőkkel feltuningolt celluloid nem titkolt módon keveri a múltat és a jelent. A Princess és a rádióriporter, Voga János önmagát alakítja, az alig ruhás román virágszálak meg a legújabb divat szerint viselik a fehérneműt. A szekusok fekete Dácián a disznós gazdák rémeiként járják a környéket, a felsőbb körök idétlen módon tobzódnak a nyugat-majmolásban, miközben a nép, „az istenadta nép” mindent elkövet a hazug látszat fenntartására. A hősök pedig próbálnak beletalálni a saját szerepkörükbe. Az elölről sohasem fényképezett Ceaucescu a legrekedtebb hangján szónokol, „Iku Niku”, a főtitkár mihaszna utóda, a nép reménysége nyílt színen fajtalankodik, a mély orgánumú first lady a Dolce Elena parfüm elkészítésén fáradozik, de megjelenik az örök bolond figurája is. Az eseményeket az idióták időtlenné torzult vihogásával szemlélő félkegyelmű a túlélő román népet szimbolizálja, aki bizonyos rezignált nosztalgiával néz egykori vezére után.

1965 – 1989

Egy volt cipészinas Európa legstabilabb diktatúráját hozta létre, és huszonöt éven át fenn is tudta tartani.
 
Ma már a román emberek is inkább nevetnek, mint sírnak a Ceauşescu korszak emlékein. A film is erről szól, a nevetésről, amelyhez a korszak sok-sok alapanyagot hagyott hátra. A Ceauşescu házaspár és Nicu fiuk, környezetük és az istenadta nép elevenedik meg a filmben, melynek mottója lehetne: „bolond korokat csak bolondozva szabad emlegetni”.
A diktátor beszédeit, kőbe vésett kijelentéseit, utasításait követik a filmben a végrehajtásukról szóló jelenetek. Kontrasztba állítva látjuk az elnöki pár fényűző életét és a népi család mindennapjait.

Feltűnnek még a demokráciáról és az emberi jogokról kérdezősködő amerikaiak, de őket az elnök lehengerli érveivel. Kijelenti, minden megvonás csak az ország és lakóinak érdekeit szolgálja. Nem ad  benzint, persze szigorúan csak környezetvédelmi okokból, nem engedélyez két óránál hosszabb TV adást naponta, persze csak azért, hogy ne romoljanak a szemek.  
Van az elnöknek más korszakos újítása is, a munkásbuszok nem kapnak üzemanyagot, a dolgozóknak kell tolniuk azokat a gyárakig, és vissza a garázsba. Az elnök érvelése szerint azért, hogy meglegyen a napi bemelegítés és levezetés, elkerülendő az üzemi baleseteket.
Megelevenedik, amint parancsba adják, hogy a tejelő tehénállományt ötszáz százalékkal kell növelni és Ceauşescu elvtárs ezt személyesen fogja ellenőrizni. Sajátosan oldják meg a feladatot: száz meglévő tehén létszámát papíron ötszázra növelik, a szemlére érkező diktátor előtt pedig mindig újabb üres istállókba terelik az állatokat, amíg a delegációt valahol folyton „spontán” éljenzők, versmondók,  Monti csárdással köszöntők (Princess) állítják meg.
Háromszor  teremnek évente az almafák is, ha a főtitkár úgy parancsolja, igaz, az első termést áprilisban nehéz leszedni, merthogy dróttal van a fához kötözve.  Ceausescu attól tart, a nép nem veszi észre, mi mindent köszönhet neki, ezért semmit nem bíz a véletlenre, lépten- nyomon reklámozza saját zsenialitását. Úgy gondolja, nem lehet elég portréja, szobra, saját szájából származó jelmondata az utcákon, mindig több és több kell, hogy az emberek mindig közel érezhessék magukat szeretett vezetőjükhöz.

Az egyetlen tévécsatornán a napi két órás műsorból, több mint másfél óra szintén „a nép legnagyszerűbb fiáról” és feleségéről szól, de ez kevés, az emberek leveleket küldenek, töltse ki a teljes adásidőt az elnöki pár! Ritka a történelemben az olyan vezető, aki mindenhez ért, egy igazi lángelme! És milyen szerencséje van egy népnek, ha talál egy ilyen vezetőt, aki a haltenyésztéstől az üveggyártáson át az atomreaktor építésig mindenhez ért.
A legjobb építészek tudása is eltörpül az övé mellett, van bátorsága környezettanulmány nélkül kijelölni lakótelepek helyét, vagy településeket földig rombolni.  

A nép megtesz mindent, a diktátor mégis elégedetlen. Magának béke-, feleségének pedig - aki  elemi végzettségével a Tudományos Akadémia elnöke - kémiai Nobel díjat szeretne.   Ezt azonban már nem olyan egyszerű elintézni. Más baja is van: zseniális ötleteit a bárgyú nép nem tudja átültetni a gyakorlatba. Az elnök monológban fejti ki szeretett feleségének, ez a nép nem érdemli meg őt, ezt a népet le kell váltani! Végül mégsem a nép kerül leváltásra. Egyesek tudni vélik, a diktátor nem halt meg, ma is él, cipészként próbálja megkeresni a betevőt. Felesége, az egykori zseniális kutató-kémikus kétbalkezes háziasszony mellette. Nicu fiuk, az egykori aranyifjú pedig ma hatgyerekes családapa, papucsférj. Így múlna el a világ dicsőssége? Vagy másként? A film erre több alternatívát is kínál, több kérdést is nyitva hagy.  A végére reméljük, kiderül mindenki számára, az emberi ostobaság nem népekhez, eszmékhez vagy korokhoz kötött!