Sobri - Betyárfilm

Ponyvabetyár

Bemutató: 2002. december 19.

Viszkis betyár

A több mint évtizednyi ausztrál emigrációból három éve hazatért operatőrben mély nyomokat hagyott első itthoni munkája, a Sacra Corona. A millenniumi produkcióból áradó ezeréves historikum újult élménye oly mélyen ragadt meg, hogy a rendezői székbe ülve is innen merített. A választás nem is volt rossz: Sobri Jóska, a bakonyi betyárkirály legendája ellentmondássokkal, lezáratlan kérdésekkel teli, s nem utolsó sorban igen jó alapot nyújthat egy konfliktusokban dús akciómozinak.

Kezdetben azért még nem tört ilyen nagyra a produkció, hisz a Sobri eredetileg hat részes tévésorozatnak készült. Novák saját bevallása szerint egyfajta Tenkes kapitánya típusú teleszériával szeretett volna nosztalgikus szórakozást lopni a magyar otthonokba. De hát egy hazai filmesnél a vágás közben jön meg az étvágy: az anyagot olyan jónak találták (tényleg?), hogy hirtelen fölsejlettek benne egy 100 perces akciófilm elemei. Bizony a cuccot 35-re írták, s bár még szerdán is a laborban ügyködtek az anyagon, csütörtöktől már ott pereg a mozikban kábé egy tucat nézőt vonzva per előadás.

Nos az az egy óra negyven perc, amit összedobáltak a hat résznyi anyagból, önmagában a hatalmas NEMleges válasz arra a kérdésre, hogy mozifilmet kellett-e szülni a Sobriból?

A tévéforgatókönyvet megítélni nehéz, de a vágóolló sebeit nyögő változat botrányos hozzá nem értésről tanúskodik. A filmnek nincs polaritása – nincs hullámzás a jelenetek között, nem váltogatják egyre emelkedő tempóban a feszültséget növelő s az azt oldó szekvenciákat. Ez nem ritmus, csak kapkodás.

A zavarodottság az egyes jelenetek fölépítésében is érzékelhető, belevágunk egy szituáció közepébe, majd a vége előtt elhagyjuk. De nevezhetünk-e szituációnak egy olyan helyzetet, cselekménysort, ami abszolút nincs előkészítve, felépítve, motiválva. A film logikailag tökéletesen inkonzisztens, hiányzik az ok-okozatiság, az akciókat öncélú írói akarat kelti – minden felrajzolt konfliktus nélkül, így lehet tökéletesen hatástalan, feszültségmentes filmet csinálni. Pedig itt nem egy dadaista szerzői filmről van szó, hanem egy műfajról, amelynek szabályai vannak, s hibátlan dramaturgiai érzéket követel.

Azt sem tudják eldönteni, hány szálon fusson a cselekmény. Van például egy Sobri-rajongó úrhölgy, csak sopánkodik, majd elindul a betyár nyomán, egy kocsmából hazaküldik, s ezzel el is felejtődik az ő sztorija – semmi kapcsolatba nem kerül a Sobri-féle főszállal. Már ha lehet itt főszálról beszélni. A fölösleges karakterek s fölöslegesen széttartó történetvonalak kusza halmozója a Sobri. A forgatókönyvírás iskolájának elemi tagozatában megbukott a film.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a karakterek is a zérószint felé közelítenek. Szinte senkiről nem tudunk meg semmit, senki sem motivált, semmilyen emberi kapcsolat nincs kibontva – ha minden célod, hogy apatikus érdektelenséget kelts a nézőben szereplőid iránt, akkor a Sobri legyen az etalon. Hiába a két tucatnyi pannon színészgrand, jobb esetben csak rutinalakításra képesek, rosszabb esetben kényszerzubbonyt kellett volna alkalmazni a túljátszás zablájaként. Szarvas Attila például Sobri bőrében egy enervált, korrekt arc, minden vezetői s legendakeltő karizmától mentesen.

De hát egy akciómoziban úgysem a mély karakterisztika a lényeg, hanem maguk az akciók. Igen, a büszkén emlegetett speciális fokos párbajokban fölsejlik a betyár-wuxia álma – azonban hiába minden kidolgozott mozdulat, ha nincs jól megvágva egy verekedés, amiből még az utolsó ritmuselemeket is kiölik a sete belassítások. Ennél már csak a teljesen koncepciótlanul alkalmazott begyorsítások jönnek ki rosszabbul, amikor meg oda-vissza játsszanak mozgásokat, azt hihetnénk: elromlott a vetítőgép. Ez a naprakész, innovatív filmnyelv? John Woo és Guy Ritchie a hasukat fogva röhögnek.

Az meg merő tiszteletlenség a közönséggel szemben, hogy 35 mm-re nagyított, sötét, barna, kontúrtalan videóképeket kell néznünk egy olyan műfajban, melynek lényege a látvány. Legalább a celluloidon ne spóroltak volna.

Mondjuk azt, hogy a hat rész 100 percbe tömörítése okolható azért, hogy helyenként olyan kínos dolgok esnek le a vászonról, ami miatt már a néző pirul el. Mondjuk ezt, s ne azt, hogyha egy zsánerfilmet próbálunk meg elkészíteni (ráadásul olyan műfajban, ami már húsz éve nem megy nekünk), akkor ott bizony nem lehet igénytelenkedni, határozatlankodni, amatőrködni – a legteljesebb szakmai felkészültségre van szükség, mind a látványvilág, mind az akciójelenetek, mind a forgatókönyv terén. A Sobri mindhárom téren újabb kudarc a magyar akciópróbálkozások satnya történetében.