Sorstalanság

Merjük-e a lehetetlent?

Bemutató: 2005. február 10.

Koltai Lajos első nagyjátékfilm-rendezése - a Nobel-díjas Kertész Imre regényéből, az író forgatókönyve alapján leforgatott - Sorstalanság kapcsán vélhetően néhányan ellenállhatatlan kísértést éreznek, majd (meddő) kísérletet tesznek arra, hogy némiképp műfaj-idegen módon, közgazdasági toposzokból rakosgassák össze kvázi-kritikájukat – így loholva az elköltött, közel hárommilliárd forint költségvetésű produkció minden egyes petákjának nyomába. Mivel az ilyen szándék mögött megbújó mélységes cinizmus számomra különösen ízléstelen, írásomban nem kívánom sem újraidézni, kivált nem kommentálni - az egyébként hányatott sorsú alkotás - kényszerű, több hónapos leállásáról, a producer-váltásról, a „gyors-segély” odaítéléséről szóló hajdani híreket. Az irodalmi mű iránti meglehetős (sőt, érzésem szerint túlzott) művészi alázattal elkészített alkotásról gondolkozva elkerülhetetlen (a már-már bántó közhelynek beillő) kérdés: lehet-e, kivált: „érdemes”-e Auschwitzról (újabb) filmet forgatni?

A filmkészítés – ellentétben a színházzal – sok szempontból lehetetlenné teszi, hogy morális kategóriákban gondolkozzunk róla. Mert hogy a film - ab ovo - manipuláció. Nyersebben: fikciós, sok esetben valóság-idegen elemekből fölépített hazugság. Ezért, hogy a filmcsinálás tán legnagyobb tétje: el tudja-e hitetni az alkotó a „mindenkori” nézővel: az ő „hazugsága” maga a valóság; lánglelkű, küldetéstudatos direktor esetében: az egyetlen igazság, ami létezik.

Igen jelentős mértékben a fönti, a holokauszt-filmek esetében különösképp feszítő, erkölcsi dilemmának tudom be, hogy Koltai Lajos munkája a szó legszorosabb értelmében lett Kertész Imre regényének-forgatókönyvének másolata (sic!). Nem pedig: értelmezése, kivált nem: újraértelmezése. A lehető legegyszerűbben: az alkotó Kertész regényét tekintette valóságnak. Ez az a valóság, amelyhez hű maradt, és a végsőkig ragaszkodott.

Üdvösebb lett volna hűtlenkedni – vagy legalább: hűtlennek mutatkozni.
Koltai filmje végeredményben Kertész regényének „szinopszisa”. Még inkább: tisztes, korrekt, az író iránti tisztelettől vezetve elkészített „olvasónapló”. Igaz minden sora, csak egy-két helyütt van némi - esetenként értelemzavaró – elütés; de nincs benne „paca”, és előfordul, hogy (lelkesítően váratlanul) magával ragad néhány, szenvedélyes, okos, káprázatosan megírt mondat.
A regény – és a film – kezdetekor tizennégy és fél éves Köves Gyurka –  családi hinterlandja, részint az apja és az anyja közötti, hamis, legalábbis tisztázatlan kapcsolat okán – életének csupán szemlélője, de sosem a résztvevője. Biztonságérzete megszerzése és fönntartása érdekében elrejti a személyiségét (így értelemszerűen emberi érzéseit) ám minden körülmények között szem előtt tartja a szabályokat, formákat, az „ügyek megfelelő rendezésé”-t. Ezt a stratégiát – hogy nincs az életében „jelen”, ám a magatartása mindvégig kifogástalan – választja majd leghatásosabb „fegyverének” a túlélés érdekében. Ezért a regény – és főhőse – értelmezéséhez elengedhetetlen megérteni a Sorstalanság első fejezetét, kivált: Köves – és mostohaanyja rokonsága – viselkedését, mikor a fiú – munkaszolgálatba induló – apját búcsúztatják.

Sorstalanság - Nagy Marcell

A Sorstalanságban a hazai színészet "legképességesebb" egyéniségei vállaltak szerepet, sok esetben épp’ hogy epizód-színészként, vagy egy-két másodpercre tűnve föl (így: Csomós Mari, Haumann Péter, László Zsolt, Lázár Kati, Lengyel Ferenc, Máté Gábor, Spindler Béla, Szarvas József, Székely B. Miklós, Tóth Anita, Tóth Ildikó, Tóth Orsolya és mások). Azonban: bizonyos epizódokban - a Lajos bácsit alakító Haumann Péter, a szelektáló SS-tisztet játszó Zsótér Sándor, a rendőrt alakító Szarvas József, az említett-méltatott Kovács Lajos, Gyabronka József, Kollmannként Harkányi Endre, Lukáts Andor – mint az újságíró, M. Kecskés András  - a „finn”, és – a számomra legkiugróbb, egyben legnagyobb meglepetést nyújtó – Citrom Bandit „játszó” Dimény Áron esetében - lényegileg egy gyökeresen eltérő stílusú, pontosan végiggondolt filmet látunk, tökéletesen más típusú, rendkívül magas nívójú színészettel. (Egyébiránt fájlalom, hogy a Köves nemzedék-társait – Rozi, a Selyemfiú, Moskovics, etc. - megjelenítő kamasz-színészek teljesen személytelenek, az Annamáriát alakító Herrer Sára pedig a bizonyára színésznőnek készülő, színiiskolába járó, „rutinos” tinédzserek sablonjaival él. Természetszerű, hogy mindez – újfent – komoly színész-instruálási problémákat vet föl.)

Sorstalanság - Nagy Marcell, Bán János, Schell Judit

Koltai filmje – mint céloztam rá – mindenekelőtt a fizikai-testi hanyatlás, pusztulás megjelenítésére vállalkozik – a rendező e vállalását kifogástalanul teljesíti. Mindez – elsősorban a regény szellemiségével összefüggő - föloldhatatlan ellentmondást eredményez. Ugyanis az ilyen (a már ismert holokauszt-filmekhez képest egyébiránt semmilyen új szempontot föl nem vető) rendezői attitűd-koncepció esetében teljességgel értelmetlenné, sőt, egyenesen zavaróvá válik a regény – ha úgy tetszik – filozófiai-intellektuális „mögöttese”, konklúziója: a Budapesten bolyongó túlélő „honvágy”-a. Továbbá: az, ami mindehhez elvezetett: a (filmben meg nem mutatott) „kínok szünetében” is érezhető „valami”, amely a „boldogsághoz hasonlatos” („béke”, „nyugalom”, „könnyebbség”.)

A produkció zeneszerzője, Ennio Morricone munkájáról: Morricone (három zenei témából álló) filmzenéje – amely sok esetben eddigi, már-már kultikus szerzeményei, így a Volt egyszer egy Vadnyugat, „sajátos” parafrázisa – az ún. hollywoodi dramaturgiájú produktumokat idézi föl bennem. A film bizonyos – emocionális értelemben igen erős – jeleneteiben „belehúz” a néző fülébe egy jól teljesítő szimfonikus zenekar vonós szekciója. Morricone szerzeményének azonban van egy bizonyos motívuma  (ez hangzik el például a főcím végén!) amely egyfelől kifogástalan és rendkívül hatásos, másrészt  távol áll tőle mindenféle-fajta szentimentalizmus. A 140 perc során legritkábban ezt hallani.
Morricone zenéje számomra – majd minden esetben - V-effekt. Megzavart és kizökkentett. Sajnáltam, hogy Koltai Lajos, nem bízott eléggé a grandiózus operatőri munkát végző, kizárólag a legméltatóbb jelzőkre érdemes Pados Gyula képeinek hatásában; sem a tökéletesen beállított jelenetekben (például: a sorból kihulló rabok), avagy a kivételesen erős epizódokat produkáló színészekben (ilyenek: Nagy Marcell és Dimény Ákos közös jelenetei is), minduntalan a zeneszerző fénykorát egy röpke pillanatra sem fölidéző zenét hívta segítségül.

Sorstalanság - ...

Talán azért, mert a Kertész-Imre-mű alapján készült, még oly igényes „olvasónapló” illusztrációjában teljességgel üresen konganak a Köves Gyuriként elveszett, de önmagát 64921-es számon Buchenwaldban fölfedező, megtaláló, majd Budapesten elvesztő, az Újvilág kínálta „lehetőségek”-kel kezdeni mit nem tudó (A Napfény ízé-nek záróképét idéző) romos pesti utcán sétáló fiú szavai: „… nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság.”
Koltai Sorstalanságában szenvedés van, fájdalom - néha-néha meg- vagy inkább belenyugvás. 

A „boldogság” nincs jelen.

És nincsen „csapda”, amiért majd’ mindenre képesek vagyunk.