Sorstalanság

Merjük-e a lehetetlent?

Bemutató: 2005. február 10.

A filmkészítés – ellentétben a színházzal – sok szempontból lehetetlenné teszi, hogy morális kategóriákban gondolkozzunk róla. Mert hogy a film - ab ovo - manipuláció. Nyersebben: fikciós, sok esetben valóság-idegen elemekből fölépített hazugság. Ezért, hogy a filmcsinálás tán legnagyobb tétje: el tudja-e hitetni az alkotó a „mindenkori” nézővel: az ő „hazugsága” maga a valóság; lánglelkű, küldetéstudatos direktor esetében: az egyetlen igazság, ami létezik.

Igen jelentős mértékben a fönti, a holokauszt-filmek esetében különösképp feszítő, erkölcsi dilemmának tudom be, hogy Koltai Lajos munkája a szó legszorosabb értelmében lett Kertész Imre regényének-forgatókönyvének másolata (sic!). Nem pedig: értelmezése, kivált nem: újraértelmezése. A lehető legegyszerűbben: az alkotó Kertész regényét tekintette valóságnak. Ez az a valóság, amelyhez hű maradt, és a végsőkig ragaszkodott.

Üdvösebb lett volna hűtlenkedni – vagy legalább: hűtlennek mutatkozni.
Koltai filmje végeredményben Kertész regényének „szinopszisa”. Még inkább: tisztes, korrekt, az író iránti tisztelettől vezetve elkészített „olvasónapló”. Igaz minden sora, csak egy-két helyütt van némi - esetenként értelemzavaró – elütés; de nincs benne „paca”, és előfordul, hogy (lelkesítően váratlanul) magával ragad néhány, szenvedélyes, okos, káprázatosan megírt mondat.
A regény – és a film – kezdetekor tizennégy és fél éves Köves Gyurka –  családi hinterlandja, részint az apja és az anyja közötti, hamis, legalábbis tisztázatlan kapcsolat okán – életének csupán szemlélője, de sosem a résztvevője. Biztonságérzete megszerzése és fönntartása érdekében elrejti a személyiségét (így értelemszerűen emberi érzéseit) ám minden körülmények között szem előtt tartja a szabályokat, formákat, az „ügyek megfelelő rendezésé”-t. Ezt a stratégiát – hogy nincs az életében „jelen”, ám a magatartása mindvégig kifogástalan – választja majd leghatásosabb „fegyverének” a túlélés érdekében. Ezért a regény – és főhőse – értelmezéséhez elengedhetetlen megérteni a Sorstalanság első fejezetét, kivált: Köves – és mostohaanyja rokonsága – viselkedését, mikor a fiú – munkaszolgálatba induló – apját búcsúztatják.

Sorstalanság - Nagy Marcell

Koltai filmjének ez (továbbá a Sütő úr - Gazsó György - és az apa - Bán János -  közti „üzleti” tranzakció lebonyolítása) a film legsikerületlenebb epizódja. A búcsúztatás-epizódban szereplő színészek – a mostohaanyát játszó Schell Judit és a rokonság tagjai: Benedek Miklós, Molnár Piroska, Kishonti Ildikó, Koós Olga, Kun Vilmos, majd Fleischmann szerepében Barkó György és a Steinert játszó Rajhona Ádám – erősen túlkarikírozott megoldásokkal élnek, helyenként már-már karakter-paródiát látunk. A Kertész-regény egyik legkitűnőbb és legfontosabb fejezete (az önhazugság fölépítésének, az „ellenállás” elutasításának, a szándékos nem-cselekvésnek, illetve a cselekvés elodázásának mechanizmusa, amely Jeles András Senkiföldjében oly tökéletesen jelenik meg) itt értelmét veszti – illetve: nincs mit elveszíteni, mert előtte semmi nem nyer értelmet.

Koltai alkotása az Auschwitzba tartó, a magyar határon megálló vonaton játszódó epizódtól (mikor is a szerelvényben szorongók – „cserébe” az értékeikért - vizet kérnek a csendőrtől) új fordulatot vesz: ebben a jelenetben (mindenekelőtt a csendőrt játszó Kovács Lajosnak köszönhetően) lesz először tetten érhető az, a végeredményben a film egészét jellemző sajátosság, hogy a produkcióban milyen sokat ígérő lehetőségek rejlettek.

A Sorstalanságban a hazai színészet "legképességesebb" egyéniségei vállaltak szerepet, sok esetben épp’ hogy epizód-színészként, vagy egy-két másodpercre tűnve föl (így: Csomós Mari, Haumann Péter, László Zsolt, Lázár Kati, Lengyel Ferenc, Máté Gábor, Spindler Béla, Szarvas József, Székely B. Miklós, Tóth Anita, Tóth Ildikó, Tóth Orsolya és mások). Azonban: bizonyos epizódokban - a Lajos bácsit alakító Haumann Péter, a szelektáló SS-tisztet játszó Zsótér Sándor, a rendőrt alakító Szarvas József, az említett-méltatott Kovács Lajos, Gyabronka József, Kollmannként Harkányi Endre, Lukáts Andor – mint az újságíró, M. Kecskés András  - a „finn”, és – a számomra legkiugróbb, egyben legnagyobb meglepetést nyújtó – Citrom Bandit „játszó” Dimény Áron esetében - lényegileg egy gyökeresen eltérő stílusú, pontosan végiggondolt filmet látunk, tökéletesen más típusú, rendkívül magas nívójú színészettel. (Egyébiránt fájlalom, hogy a Köves nemzedék-társait – Rozi, a Selyemfiú, Moskovics, etc. - megjelenítő kamasz-színészek teljesen személytelenek, az Annamáriát alakító Herrer Sára pedig a bizonyára színésznőnek készülő, színiiskolába járó, „rutinos” tinédzserek sablonjaival él. Természetszerű, hogy mindez – újfent – komoly színész-instruálási problémákat vet föl.)

Sorstalanság - Nagy Marcell, Bán János, Schell Judit

A film kétségtelenül legemlékezetesebb jelenetei az auschwitzi, majd a buchenwaldi táborban játszódnak. A Sorstalanság werk-filmben nyilatkozó rendező úgy fogalmazott, amennyiben a munkája (igen pontos meghatározással!) „állapotfilm”, úgy a hatezer jelentkező közül kiválasztott – Kövest „játszó” - Nagy Marcell „állapotszínész”. Nagy Marcell bizonyos pillanatokban méltán nevezhető a produkció ikonjának. Ugyanakkor: ez sokkal inkább rendkívül fotogén arcának köszönhető (korántsem meglepő, hogy Koltai Lajos nem tudott ettől az arctól szabadulni), semmint a színészi tehetségnek. Ez az arc megdöbbentő – és elsősorban fizikai! – átalakulás kifejezésére képes, azonban – már-már elviselhetetlen terhet cipelő – főszereplőn művészi-színészi metamorfózist kérni számon, túlzott elvárásra vall.

Koltai filmje – mint céloztam rá – mindenekelőtt a fizikai-testi hanyatlás, pusztulás megjelenítésére vállalkozik – a rendező e vállalását kifogástalanul teljesíti. Mindez – elsősorban a regény szellemiségével összefüggő - föloldhatatlan ellentmondást eredményez. Ugyanis az ilyen (a már ismert holokauszt-filmekhez képest egyébiránt semmilyen új szempontot föl nem vető) rendezői attitűd-koncepció esetében teljességgel értelmetlenné, sőt, egyenesen zavaróvá válik a regény – ha úgy tetszik – filozófiai-intellektuális „mögöttese”, konklúziója: a Budapesten bolyongó túlélő „honvágy”-a. Továbbá: az, ami mindehhez elvezetett: a (filmben meg nem mutatott) „kínok szünetében” is érezhető „valami”, amely a „boldogsághoz hasonlatos” („béke”, „nyugalom”, „könnyebbség”.)

A produkció zeneszerzője, Ennio Morricone munkájáról: Morricone (három zenei témából álló) filmzenéje – amely sok esetben eddigi, már-már kultikus szerzeményei, így a Volt egyszer egy Vadnyugat, „sajátos” parafrázisa – az ún. hollywoodi dramaturgiájú produktumokat idézi föl bennem. A film bizonyos – emocionális értelemben igen erős – jeleneteiben „belehúz” a néző fülébe egy jól teljesítő szimfonikus zenekar vonós szekciója. Morricone szerzeményének azonban van egy bizonyos motívuma  (ez hangzik el például a főcím végén!) amely egyfelől kifogástalan és rendkívül hatásos, másrészt  távol áll tőle mindenféle-fajta szentimentalizmus. A 140 perc során legritkábban ezt hallani.
Morricone zenéje számomra – majd minden esetben - V-effekt. Megzavart és kizökkentett. Sajnáltam, hogy Koltai Lajos, nem bízott eléggé a grandiózus operatőri munkát végző, kizárólag a legméltatóbb jelzőkre érdemes Pados Gyula képeinek hatásában; sem a tökéletesen beállított jelenetekben (például: a sorból kihulló rabok), avagy a kivételesen erős epizódokat produkáló színészekben (ilyenek: Nagy Marcell és Dimény Ákos közös jelenetei is), minduntalan a zeneszerző fénykorát egy röpke pillanatra sem fölidéző zenét hívta segítségül.

Sorstalanság - ...

Koltai Lajos filmjének legnagyobb erőssége a – nagy igényű – látványvilág megteremtése (a remeklő Pados Gyula mellett okvetlen említést érdemel Lázár Tibor díszlet-, és Szakács Györgyi jelmeztervezői teljesítménye), azonban nem fedezhető föl benne Kertész regényének utánozhatatlan, egyedi, gyomorszorító stílusbravúrja. Ezért, hogy a Sorstalanság filmes adaptációjában számomra a hatásmechanizmusa a legizgalmasabb. Pontosabban: hogy ez, az egyébiránt tagadhatatlanul invenciózus produkció, miért nem „fogott” meg, miért hogy - ha igen erőszakosan emlékezésre kényszerítem magam – leginkább fényeket, napszakokat, esetenként Nagy Marcell tekintetét tudom csupán fölidézni magamban.

Talán azért, mert a Kertész-Imre-mű alapján készült, még oly igényes „olvasónapló” illusztrációjában teljességgel üresen konganak a Köves Gyuriként elveszett, de önmagát 64921-es számon Buchenwaldban fölfedező, megtaláló, majd Budapesten elvesztő, az Újvilág kínálta „lehetőségek”-kel kezdeni mit nem tudó (A Napfény ízé-nek záróképét idéző) romos pesti utcán sétáló fiú szavai: „… nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság.”
Koltai Sorstalanságában szenvedés van, fájdalom - néha-néha meg- vagy inkább belenyugvás. 

A „boldogság” nincs jelen.

És nincsen „csapda”, amiért majd’ mindenre képesek vagyunk.

Köves átlagos zsidó kamaszfiú, átlagos sorssal Budapesten, 1944-ben. Nem sokkal azután, hogy apját munkaszolgálatra viszik, őt is elfogják, majd bevagonírozzák és Auschwitzba, onnan pedig Buchenwaldba szállítják. Köves nem lázad sorsa ellen, nem lepődik meg, nem keres kiutat. Átmeneti barátságokra tesz szert, felnőttek és gyerekek, flegmák és rémültek, alkalmazkodók és vagányok bukkannak fel mellette a tömegből, és sodródnak el mellőle.

Ő pedig csak van és megfigyel, egész addig, míg sok véletlennek és szerencsés vagy szerencsétlen fordulatnak köszön- hetően haza nem kerül. Hisz nincs olyan képtelenség, amit ne élhetnénk túl természetesen…

A történet alapjául szolgáló regény a 2003-ban irodalmi Nobel-díjat kapott Kertész Imre életművének legfontosabb darabja.