Szamuráj

Vak masszőr visszanéz

Bemutató: 2004. április 15.

Kitano életre kelti Zatoichi legendáját, és közben a legendák életre keltését figurázza ki. Remake filmet csinál, mely egyben önmaga remake-jét is tartalmazza, ahelyett, hogy elfedné, külön kiemeli az építmény repedéseit, melyek mentén a film lebutítható a hollywoodi szintre. Míg a Bábokkal a giccs és a szentimentalizmus határain balanszírozott, addig a Zatoichi az akciófilm műfajának dekonstrukcióját kísérli meg.

Zatoichi a vak masszőr legendás, már-már mitikus figurája a japán filmeknek, a 60-as években elindult sorozat 89-re a 26. részt is megérte, igaz szigorúan véve már a 70-es évek elején véget ért. A majd húsz évvel később készült film, már tulajdonképpen remake próbálkozásként fogható fel, az öreg Zatoichi nagyköltségvetésű kalandjait követheti nyomon a néző, mely – ahogy az ilyenkor lenni szokott – sokkal kevesebb átütő erővel bírt, mint az eredeti filmek. Aztán jön Kitano és magától értetődő egyszerűséggel megcsinálja a legújabb, az ezredfordulós Zatoichit, és mivel az összes eddigi filmben a címszereplőt alakító Shintarô Katsu már nincs az élők sorában, még az öreg szamuráj szerepét is eljátssza.

Ezzel olyan helyzetet teremt, melyben kénye-kedve szerint játszadozhat a legendával, a kultuszfilm státusszal és általában azzal a ténnyel, hogy az amerikai film egy jelentős szegmense lényegében egy az egyben a japánoktól lett lenyúlva. Most Kitano nyíltan kínálja fel saját filmjét, és benne saját magát lenyúlásra. Igazi stílusbravúrt hajt végre, amennyiben virtuóz módon ugrál ide-oda az eredeti japán akciófilm és az amerikai gagyi-remake között. A véres szamuráj történet alatt viszont ott rejtőzik a japán átlagemberek világa is, a butácska esendő, mindennemű erőszaktól rémült és tökéletesen kiszolgáltatott egyszeri emberek akciófilmekben ritkán látható közössége. A mindennapi paraszti munka újra meg újra ritmikus zajjá áll össze, a legyőzhetetlen vak szamuráj története mögött ott motoszkál valami egészen más is, és amikor a felszíni réteget a szó szoros értelmében lemészárolják fölüle, a film végére ők, a paraszti világ kerül a felszínre.

Közben persze a nézőnek már a történet pontos rekonstruálásával is bajai támadnak, hiszen Kitano végső soron azért mégsem az amerikai szájba rágós stílusban mesél, jókora kihagyásokkal halad előre és sűrítési technikáját is szokni kell. Mivel a műfaj és a mitosz is egy alulverbalizált világot feltételez, a hősök minimális információt közölnek magukról. A Zatoichiben kizárólag a komplett idióták reflektálnak magukra és helyzetükre, a vak masszőr jobbára csak nevetgél, a gonoszok pedig attól gonoszok, hogy nem beszélnek. Kénytelenek vagyunk a szokásos sablonokat előhívni, hogy egyáltalán megértsük a történetet, ez nálam a magányos hős kontra várost uraló és sanyargató nehézfiúk westernfilmes alaphelyzetet jelentette és a végére azért többnyire össze is áll egy kép a fejemben, történetiséggel és motivált figurákkal.

Csakhogy a film végére már teljesen mindegy, hogy mi is volt a sztori, Kitano egész idő alatt egy másik leszámolásra készült elő, hogy aztán rendező és főszereplő egyszerre indulhasson harcba ki-ki a maga ellensége ellen - a túlerő mindkét esetben garantált. És míg a színész-Kitano lemészárolja az összes nehézfiút, addig a rendező-Kitano mindössze a saját maga alakította főszereplő pofára ejtését képes felmutatni, és aztán jöhet a mindent feledtető nagyszabású népünnepély, a papucsban szteppelő japán parasztok egészséges anakronizmussal tompított világa, mely feledteti a sok vért és az évtizedekig tartó szenvedést vásznon és nézőtéren egyaránt.

A film leggonoszabb jelenetében, amikor az egyik rosszfiú kétségbeesésében pisztolyt ránt, talán kissé már túl is lő a célon a rendező. Itt a finom irónia indulatos és maró gúnyba csap át, sőt szinte paródiává sekélyesedik és ettől mindenképpen kilóg a filmből. A zenei zajokra mozgó, vagy a zajokat munkájukkal éppen hogy előidéző négyes, a szamurájnak öltözött rohangáló-üvöltöző hibbant óriáscsecsemő, és a függő szerencsejátékos ripacs sokkal finomabban zökkenti ki a nézőt, a pisztolyt rántó bandavezér alakja ehhez képest ordenáré.

Végezetül magával a vaksággal, mint motívummal is leszámol a film, a legfontosabb dramaturgiai elemből is viccet mer csinálni. Azáltal, hogy a pozitív hősből vezeklő nyomorékot csinál, és a végső, egyébként gondosan lényegtelenné tett csavarral megteremti a kisember és nehézfiú közti átjárhatóság lehetőségét, az Hollywood egyik kedvenc thrillerfordulatába csomagolja a filozófiai mondanivalót és ezzel már valóban tabukat dönt mindkét irányban.

A Zatoichi egy nagyon jelentős film, jelentősége elsőre talán nem is érzékelhető. Helye valahol Sabu illetve Tarantino környékén keresendő, de persze annyira ravasz, hogy besorolni sem hagyja magát rendesen, mert lehet, hogy csak egy halom marhaságot hordtam itt össze egy japán szamurájfilmről, melyből semmit sem értettem meg. Vállalom.