Szerelemtől sújtva

„Nem öltünk, szerettünk”

Bemutató: 2003. január 23.

A hiánydramaturgia, a szándékos önkorlátozás eredménye: vizuális monodráma. Az ilyesfajta mutatványt nem kell feltétlenül szeretni, de mindenképpen méltányolni illik. Egy új dramaturgiai ötlet értékét mindig az adja, mennyivel lehet általa mélyebbre jutni egy drámai konfliktusban, mint a kész minták segítségével. Sas első rendezésének, a Presszónak is többlet energiát adott az önkorlátozás: egy eszpresszó zárt terében, a klasszikus hármasegység szabályát többé-kevésbé betartva adta elő három intrikáló, fecsegő barátnő kisszerű létproblémáit. A nyolcker elengedett szózuhataga és a minimalista dramaturgia kontrasztja – a váratlan ellentétből valódi feszültség gerjedt. Épp csak az ereje volt csekély, a történet fel-felszikrázott ugyan, de nagy gondolat ívfényét nem tudta felgerjeszteni.

A Szerelemtől sújtva is elakad a hatásos ötletnél. Nem a főiskolás létére máris nagyon éretten játszó Kovács Patricián múlik, hogy a történet nem bír a nemes lektűr szintje fölé emelkedni. Lehet persze, hogy nem is akar, végtére mifelénk még mindig hiánycikk a könnyeden borzongató melodráma is, nemcsak a karcos remekművek. Sas Tamás gyengébb filmjeinek (Kalózok, Rosszfiúk) is nagy érdeme, hogy érződött bennük a közönség visszahódításának vágya. Csakhogy az ötlet - és a telibe választott színésznő tehetsége - sokkal többet ér, semhogy lektűrre pazarolják. Mintha valaki épp élete nagy szerelmébe botolva akarna futó viszonyba kezdeni. Az agórafóbiás alaphelyzet, egy fiatal nő őrületig fokozódó világ-irtózata thriller-téma, s nem véletlenül ismerős, Polanski erre az alapötletre építette bénítóan hatásos, mert nagyon is köznapi eshetőséget felvillantó londoni iszonyat-filmjét. Sas a téma termékeny variánsára bukkant, a kóros izolációt (hősnője, akár Catherine Deneuve az Iszonyatban, élve temetkezik el, tudatosan húzza magára lakása kripta-ajtaját) a külvilág képét is kirekesztve fokozza tovább. Polanski nagyon tudatosan, pontról pontra, lassú ecsetkezeléssel, a rettegés és az őrület újabb rétegét felhordva építette fel thrillerét. Sas mintha nem egészen tudná, milyen kincset talált, a személyiség bomlásának színészileg pontosan és hatásosan felépített kórtörténetét egy vadromantikusan zűrös melodrámából próbálja levezetni. Az irodalomban és a filmben az a szép, hogy mindent lehet, egészen addig, amíg a rendező, író ki nem jelöli világa határait. Mert onnantól kezdve minden tétre megy, és könyörtelenül kötött szabályai vannak a képzelet játékának.

A Szerelemtől sújtva hősnője gyerekként autóbalesetben elvesztette a szüleit, egy baráti család adoptálta, nevelőapja, a híres író azonban megerőszakolta tizenhárom éves lányt - idáig hihető a történet, a zárt tér, az „arctalan” külvilág pedig perfekt képi megtestesítője a késleltetve robbanó (a nő a történet idején már huszonnégy éves) dupla traumának. Csakhogy ebbe a pszichodrámába - biztos, ami biztos – még felhőtlen szerelmi románcot, buja Lolita-történetet és véres melodrámát is hozzákevertek. El kell hinnünk, hogy a gyerekkori erőszak áldozata halálosan beleszeretett a sem emberként, sem íróként, sem szeretőként nem túl meggyőző kéjlesőbe, olyannyira, hogy rajta kívül más férfit már elképzelni sem tud (legfeljebb egy szemközti ablakból vis-a-vis epedező franciát, de hát az nem számít, mert  „nem a sorsa” a lánynak), s midőn a férfinem e mintapéldánya szakít vele, nem is jöhet más, csak a romantikus liebestod, a szerelmi halál. Meglehet, az életben is összekeveredhet ilyesmi, csakhogy ott kikerülhetetlen az efféle baleset, itt nem lett volna szabad annyiban hagyni a zűrzavart. És mégis, mert Kovács Patrícia kitartóan szembemegy vele, tartva magát a kiindulóponthoz (miszerint szerelmi szenvedéstörténetet látunk, s nem ponyvaregényt) az utolsó pillanatig reménykedhetünk, hátha magára talál a film. De mindhiába, a filmben négy-öt nézőpontból szerkesztődik a történet, mint valami naiv középkorvégi festményen, amely még épp csak próbálgatja a perspektívát: más történetet mesél Ragályi Elemér a fojtogatóan szűk térben is gazdag és mozgalmas képvilágot teremtő kamerája, mást David Yengibarjan egyszerre könnyed és baljós harmonika futamai, mást az olykor frappáns, többnyire azonban túlbeszélt forgatókönyv, mást a díszlettervező (ezen a barokkosan fülledt lakáson biztos nem a huszonéves hősnő csapzott lelke hagyott nyomot, de akkor kié?), és megint mást az öntelt, de kisstílű csábítót játszó Máté Gábor. Egyedül Kovács Patrícia van a helyén, s ha már négy-öt arcot adott neki a dramaturgiai végzet, mindvégig el tudja hitetni, hogy mind az övé: a csábos Lolita, a megcsalt szerető, a felnőtt segítség nélkül sodródó kislány, a kiélt és cinikus huszonéves vamp, a hajdani erőszak és a családon belüli erotikus vetélkedés gyógyítatlan, s talán gyógyíthatatlan áldozata. Ha a régóta hiányzó szerelmesfilm nem is, színésznő született.
A film rendhagyó történetét rendhagyó módon meséli el.  A cselekmény mindvégig az egyedül élő nő lakásában játszódik, és a történet során csak Éva jelenik meg élő alakjában. A többi szereplő, Tibor, a szomszédok, Zsuzsa, és a többiek jóformán csak hangjukkal szerepelnek. Hol a telefonon keresztül halljuk őket, hol a lakás ajtaján túlról szólnak Évához.A huszonnégy éves Éva évek óta egyedül él szüleitől rámaradt kis lakásában. Szűkre szabott életének egyetlen értelme Tiborral, egy negyvenhárom éves házasemberrel folytatott titkos szerelmi viszonya. A film egy hét eseményeit követi nyomon, miközben fokozatosan felfedi kettejük végzetes viszonyát és annak előtörténetét.

A még kislány Éva egy autóbaleset során elveszíti szüleit. Egy baráti család, Tibor és Klára fogadja örökbe a gyereket, hogy két nagyobb fiuk mellett felneveljék. Néhány évvel később - Éva ekkor tizenhárom éves - Tibor elcsábítja és magáévá teszi a kamaszodó lányt. Éva beleszeret nevelőapjába, testi - lelki rabjává válik. Klára, a nevelőanya, miután felfedezi kettejük viszonyát, a lányt nevelőintézetbe adja. De Tibor nem hajlandó feladni Évával titokban folytatott kapcsolatát. Ígéretekkel, és személyiségének erejével egyre inkább magához láncolja a felnövekvő lányt. Az intézetből elkerülve Éva a városba költözik, ahol Tibor támogatásával és rajzolói állásából önmagát fenntartva éveken keresztül hétről hétről mindig ugyanarra a két napra vár: a szerdákra és a szombatokra, amelyeket együtt tölthet a férfival, aki időközben teljesen berendezkedett titkos kettős életükre. Tizenegy év telik el így. Éva életében Tiboron kívül nincs helye más szereplőnek, a férfi iránt érzett szenvedélyén kívül más érzésnek. Egyetlen barátnője, az intézetben hajdan megismert Zsuzsa jelenti számára a kapcsolatot a normalitással. De Zsuzsa hiába próbálja a szerelmes nőt jobb belátásra téríteni. Éva számára elképzelhetetlen más férfi. Ő Tiborért és Tiborban él. Csupán egyszer villan fel a lehetőség, hogy egy másik, vele egyidős férfival teremtsen kapcsolatot, de ez a váratlan fellobbanó érzés is hamarosan hamvába hal, mihelyt a veszélyre ráébredő Tibor rövid úton visszahódítja  a fiatal nőt. A férfi bejelenti, most, hogy felnőttek a fiai, végre beválthatja ígértét, elhagyja Klárát, hogy új életet kezdjen Évával. Hiába szaporodnak a jelek, hogy Tibor ismét csak áltatja. A szerelemtől elvakult Éva még abban is a férfi szerelmének jelét látja, amikor kiderül, hogy hosszú ideje minden lépését figyelteti a házbéli szomszédjával. Hogy siettesse az eseményeket, Éva elhatározza, ő maga közli évek nem látott nevelőanyjával, hogy Tibor válni készül, mondjon le róla. Klárával való találkozása egy csapásra minden reményét romba dönti: a még mindig fiatalos Klára előrehaladott terhes. Éva szembesülni kényszerül a ténnyel, hogy Tibor folyamatosan becsapja őt. Ami azonban még súlyosabb, rá kell döbbennie, hogy saját szerelme sem volt más, mint kétségbe esett kísérlet arra, hogy maga előtt leleplezze, megrabolták életét, megfosztották méltóságától, nem szerették, kihasználták.

Egyetlen választása marad, hogy visszanyerje méltóságát. Úgy dönt végez magával. De öngyilkosságával egyúttal végzetes és hidegvérrel kitervelt csapdát is állít a férfinak, hogy rajta bosszút állva magával rántsa a pusztulásba.