Szíven szúrt ország

Veszprémről jut eszembe

A Szíven szúrt ország tulajdonképpen dokumentumfilm, de mégsem az. Érezhették ezt az alkotók is, amikor a „fikciós” jelzőt tapasztották a műfaji meghatározás elé, pedig nem az az aggályos a filmben, hogy színészekkel rekonstruálja a gyilkosságot, még csak nem is az, hogy az eljátszott történet természetesen mindenekelőtt az alkotók interpretációja, hanem az, hogy prekoncepcióra épül. Ravaszul, de igen egyértelműen hangoztatja a film az alkotók véleményét olyan társadalmi összefüggésekről, melyekről tavaly nyáron valószínűleg ugyanígy gondolkodtak, a Cozma-gyilkosság csak felerősítette ezen nézeteiket, és ürügyet szolgáltatott, hogy ezt széles körben hangoztassák.

A Szíven szúrt ország emlékfilmnek sok, tényfeltáró munkának kevés. Ha emlékfilm lenne, többet mesélne a rendkívül tehetséges sportoló és kiváló ember Marian Cozma múltjáról, karrierjéről, életéről és emberi kapcsolatairól, de kihagyná a cigánybűnözésről szóló eszmefuttatást. A vörösborral teli kristálypohár mellett, aranyozott bútorok között üldögélő cigányvajda és a sokadik provokatív kérdésre hangjában érezhető ingerültséggel felelő roma származású Európa Parlamenti képviselőnő megszólalásai nem a „hallgattassék meg a másik fél is” jegyében kerültek a filmbe, hanem a prekoncepció mentén. Eleve helytelen egy bírósági szakaszba még nem került bűntető ügyben feltevésekről megszólaltatni szakértőket, mert így ők is kizárólag a prekoncepcióikat tehetik hozzá a történethez.

Tragikusan végződő történetet egy mosolygós, kedves óriásról

Az effajta dokumentumfilm bár aggályos, de nem tilos: Michael Moore is prekoncepciók alapján készíti dokumentumfilmjeit, és erősen manipulálja az összegyűjtött anyagot. Kálomista filmje sem tesz másképp: a cigánybűnözés kifejezést kategorikusan és kissé indulatosan elutasító képviselőnő megszólalását azonnal felül is írja a csapat megnyerő külsejű jogászának megszólalásával, aki arról beszél, hogy ’89 előtt a kriminalisztika önálló ága, külön szakterülete volt a cigánybűnözés, a jelenség tehát van, bárki bármit is mondjon (’89 óta azt is tudjuk, hogy a „létező szocializmus” sosem létezett, és még sok minden másról is kiderült, hogy nem úgy volt, ahogy tanították, de ez részletkérdés). A vélemény természetesen szabad. De annak, aki véleményét egy film révén sok ezer nézővel oszthatja meg, sokkalta nagyobb felelőssége van, mert a média (és benne a film, mint médium) kifejezetten alkalmas az előítéletek felerősítésére. Az alkotók állásfoglalása e témában csak egy a sok vélemény közül.

Mert mit is akar mondani ez a film? Egyfelől - és ebben nem lehet kivetni valót találni - elmesél egy tragikusan végződő történetet egy rendkívüli személyiségről, egy mosolygós, szép arcú, kedves óriásról, aki sportolóként, emberként, gyermekként, barátként, küzdőtársként, férfiként egyaránt kivételes volt, és akit ezért mindenki szeretett. Az értelmetlen halál fölött érzett tehetetlen düh és mélységes fájdalom lesír a vászonról, és akkor is azonosulásra készteti a nézőt, ha sohasem hallott korábban Marian Cozmáról. A csapattársak, barátok, és mindenekelőtt a karizmatikus, bölcs és a szeretetről sok mindent tudó édesapa visszaemlékezései hallatán, valamint a búcsúztatás láttán a legridegebb nézőnek is elszorul a torka. Ennek viszont semmi köze ahhoz, hogy mi vetett véget e példaértékű életpályának, ugyanezt érezte az ország két éve Kaszás Attila, vagy tavaly Kolonics György halálakor; a jó emberek korai halálát nehéz feldolgozni. Ha a Szíven szúrt ország emlékfilm, akkor a különleges, megismételhetetlen életről szóljon; arról, hogy miért lehet példakép Marian Cozma sokunk számára. Vagy szóljon az apáról, aki megosztja velünk, hogy a fia nevetve jött a világra: az ő békéjének kellene áthatnia a fiáról szóló filmet, nem az alkotók indulatának.

Az effajta dokumentumfilm bár aggályos, de nem tilos

A Szíven szúrt ország jól összerakott és hatásos film, mert a sportrajongásban megnyilvánuló hazafiságra épít. Az olimpia és a világbajnokságok alatt abból is drukker válik, aki négy évig nem követi nyomon a kézilabda vagy a vízilabda eseményeit; ilyenkor körmünket lerágva, hajunkat tépve üvöltünk szinte ismeretlen neveket, mert a mi mezünk van rajtuk, a mi zászlónk van a csapat monogramja mellett. Pillanatok alatt megszeretünk vezetékneveket - ami mögött az embert nem is látjuk -, mert úgy érezzük, értünk harcol. Erre épít a film is, lendületes zenére gigászi küzdelmeket, óriási pillanatokat, gyönyörű teljesítményeket, elképesztő győzelmeket vág össze, hogy néhány perc alatt berántson minket a hajrá-érzés, és személyes támadásnak érezzük Cozma tragikus halálát. Ráadásul a film nem csak azt mondja meg, hogy ki az a „mi”: egy fantasztikus magyar csapat, és mindenki, aki nekik szurkol, de arra is kész választ ad, hogy kik az „ők”: a roma bűnszervezet. Még azt a régi közmondást sem átallja felhasználni, hogy az „ellenségem ellensége a barátom”; igaz, hogy a románokat sem szeretjük (Trianon óta kiváltképp), de most összekovácsolt minket egy gyilkosság, amit 'a romák követtek el ellenünk'.

Sajnálatos, hogy a film túllép az emlékállítás gesztusán és azt mondja, hogy a tragédia nem egy szerencsétlen kimenetelű szórakozóhelyi verekedés következménye, hanem egy roma bűnözői csoport szándékos mészárlása, azaz „a cigánybűnözés” újabb esete. Csak ez utóbbi mondanivaló indokolja, hogy miért kerül szóba más, például az olaszliszkai ügy is a veszprémi késelés kapcsán. És ez az, ami veszélyes: a „rosszkor volt rossz helyen” üzenete helyett etnikai konfliktust sejtetni, és ezzel tovább gerjeszteni az ellentéteket. Pedig éppen az egyik áldozat mondja, hogy ez az eset bárhol, bármelyik városban megeshetett volna. Példa erre egy tavalyi svéd film, a címe Leo, ami a Cozma-gyilkossághoz nagyon hasonló szituációt dolgoz fel: egy harmincadik születésnapját ünneplő, mindenki által szeretett fiatalembert a barátnőjével együtt megkéselnek, amikor hazaindulnak a szórakozóhelyről: a lány meghal, a fiú túléli és bosszút esküszik. A svéd film tanulsága nem új keletű: kard által vész el, aki kardot ragad; a bosszúra éhes férfi békétlenül távozik az élők sorából. A Szíven szúrt ország is a kardot ragadók dühéből táplálkozik a megbékélt apa szelíd szeretete helyett.

A jó emberek korai halálát nehéz feldolgozni

A Szíven szúrt ország-ot az alkotók két részesre tervezték. Ez még inkább lehetőséget adott volna arra, hogy az első rész kizárólag Marian Cozmáról szóljon, és a tényfeltárás szándéka, a bűnügy tanulságai és társadalmi vonatkozásai csak a második, a bírósági tárgyalást is feldolgozó részben kerüljenek elő. Ez tisztább és tisztességesebb megoldás lett volna, nem csak a nagyközönség, de az emlékezők számára is.