Sztornó

Hangulatjelentés

Bemutató: 2006. november 16.

Szó sincsen nagy drámáról: a "már elmúltam húsz, még nem vagyok negyven" tipikus életérzése: a panellakás, a két gyerek, és a tanári munkacsoport vezetése elégséges és egészséges indok egy jó kis kapuzárási pánikhoz. A kényszervállalkozók országában pedig nem kell bemutatni az adóhatóságtól érkező ajánlott levél kiváltotta sokkot, még akkor sem, ha csupán egy útnyilvántartás a rutinellenőrzés célja. A bürokrácia útvesztője csak az első lépés a teljes becsavarodás felé, a Tanár úr álló járműve karambolozik a nyomtatványbolt előtt egy szőke ciklonnal, akinek persze nincs befizetve a kötelezője, szemérmetlenül kikezd vele az egyik tanítványa, és a kolleginák is egyre kihívóbban viselkednek, és mindezt tetézi az anyós pajtással bontakozó konfliktus a sótlan gombóc felett.

A filmből is sugárzik a Lovasi szövegek világa

A Sztornó kapcsán a leggyakrabban a készítési költségekről nyilatkoztak, hiszen ez lenne a KVB első normál költségvetésű, ebből következően az első normál kivitelezésű produkciója. Pálos György filmje ettől még nem lett tökéletes alkotás, kisebb rendezési és elsősorban történetvezetési hibákat mutat fel. A történetszálak egymásba sodrása és kidolgozása pontatlan ("és a kolorkorreksön sem tökéletes"), egy-két ponton szétesik ugyan a történet, de ezt egy darabjaira hulló elme történetében elszámolhatjuk stíluseszköznek is. A filmnek kétségkívül a jól-rosszul kidolgozott forgatókönyv a húzóereje, a realitás mindennapi dolgai (távirányítós ventillátor) mellett/felett Én víziói kapnak szerepet - a képzeletbeli (?) lakásvásárlókkal folytatott végtelen polémiák, a nyomozó keresztkérdései, és a kórházi szökés atmoszférája, mind-mind érzékletesen vannak kidolgozva.

A színészvezetésre sem lehet panasz: Tóth Ildikó és Lázár Kati remek színésznők, akik ezúttal is a maximumot hozzák, Dózsa Erzsébet egyenesen zseniális az adóellenőr szerepében, de a film legnagyobb erőssége kétségkívül Lovasi András. A zenésznek ugyan nem ez az első megjelenése a magyar mozgóképben, Jancsó Miklós jónéhány filmjében muzsikált már a mozivásznon. A Sztornóban is csak látszólag színészi alakítás a feladata, hiszen Lovasi ismét önmagát adja: a Kispál és a borz együttes frontemberének arcára ráíródik a zenekar összes dala, a filmből is sugárzik a Lovasi szövegek világa. A főcím és vége felirat alatt, valamint a film közepén (Csákányi Eszter előadásában) felhangzó dalok olyan hangulati keretbe helyezik a sztorit, amelynek intenzitása (és ez a rendező érdeme) a film alatt sem csökken - ezt tartom a Sztornó legnagyobb erényének.

Ezzel ellentétben Tibor és a főszereplő kapcsolatát képező szálat éreztem (rettentő) elnagyoltnak, hiszen csak kisebb jelzések utalgatnak kapcsolatuk jellegére („drága Tibor, még ezt is átvállalja tőlem”), éppen ezért lehet, hogy kellően meglepő a fordulat a nyomozás befejezésében, de nem megfelelően előkészített. Mindez annak a számlájára írható, hogy a Sztornó az "individuális-becsavarodós" zsáner mellett krimi és thriller elemeket is beépít, de nem megfelelően bánik velük.

Befejezésül még egy dicsérő szó: Pécs városa tökéletes forgatási helyszínnek bizonyult, mindenki kedvenc városának látványa fontos szerepet kap a filmben, a város főbb látványosságai (dzsámi, dóm) mellett az olyan apróságok is helyet kapnak a filmben, mint a magányos cédrus és a lakatfal.

Sztornó kellemes hangulatjelentés az ezredforduló zaklatott és zűrös zavarából, azzal a kedves konklúzióval, hogy az élet nem egy balatoni nyaralás, vagy ha az is, végig esik az eső. De legalább jókat társasozunk.

„Amikor mindez megtörtént, harmincas éveimnek közepén jártam. Történelmet tanítottam egy vidéki gimnáziumban, feleségemmel és a két gyerekkel boldogan éltünk két és félszobás lakótelepi lakásunkban.
Ekkor még erősnek éreztem magam, rajtam nem találnak fogást.

Közeledett a tanév vége.

A panel, hogyha átmelegszik, hosszú ideig megtartja
a meleget.

Később levelet kaptam az APEH-től. Mindig is tudtam, hogy egy napon, a kisebb-nagyobb stiklikért meg kell fizetnem. De soha nem gondoltam volna, hogy mindennek ez az ára…”