Tömegbutító fegyverek
Kritika a Zöld Zóna című filmről
Amerika csak az elmúlt években kezdi feldolgozni az iraki háború traumáját. Szaddam megbuktatását, a demokráciaépítés elhúzódását, s mindenekelőtt a W. Bush-adminisztráció hadigépezete miatt kirobbant botrányokat. Paul Greengrass thrillerje nem gyógyír, inkább mozgóképes lelkiismereti ördögűzés.
Míg Kathryn Bigelow A bombák földjén című ünnepelt mozijának hősei hatástalanítják a fegyvereket, bombákat, addig Greengrass filmjében még csupán próbálják felkutatni azokat. No persze lövöldözés akad, de inkább egy kizsigerelt országban zajló árnyékbokszolást látunk.
A TPF-ultimátum
Itt a fegyver, hol a fegyver? Az iraki háború egyik alaptétele volt a vegyifegyverarzenál fenyegetésének felszámolása a Közel-kelet gócpontjában. Azzal nem árulunk el nagy titkokat, hogy ma már köztudott, a hírszerzési források – így a Bush-kormányzat indítékai is – megkérdőjeleződtek. Greengrass tovább feszíti a húrt, történetében a washingtoni adminisztráció fejesei bármit megtennének, hogy senki se firtassa az információkat, s a közvélemény boldogan rágódjon a hírtévék drámatizált adásain.
A baj ott kezdődik, hogy egy gerinces amerikai katona beleköp a levesükbe, miután elege lesz abból, hogy életeket kockáztat azért, hogy azután rendre üres raktárakra, értelmezhetetlen célpontokra csapjon le. A vegyifegyvereket kutató Roy Miller főtörzszászlós (Matt Damon) vesszőfutása a Pentagon és a CIA berkeit behálózó hatalmi játszmákon át a néző pulzusát garantáltan az egekbe emeli. Elszántsága, ahogy előbb saját egységével, majd fokozatosan feletteseivel is összeütközésbe kerül, csak még jobban kiemeli a háború színfalai mögött húzódó feszültségeket.
Megszállott erők
A film azonban nem csak Amerika sötét arcát mutatja meg, hanem kis időt szakít arra, hogy az amerikai jelenléttel napi szinten birkózó Irak szemszögéből is láttassa a helyzetet. „Freddy” (Khalid Abdalla, a rendező A United 93-as járat című filmjének nagy felfedezettje), az életét is kockáztató informátor/tolmács alakja egyértelműen a nép sematikus „hangja”. Szeretne demokratikus változást, de megköveteli az egyszerű tényt, hogy irakiként legalább emberszámba vegyék.
Paul Greengrass megfelelő választás a Zöld Zóna rendezői posztjára. A Bourne-mozikkal új korszakot nyitó filmes újfent Matt Damonnal dolgozik, s az összeszokott páros a jól ismert adrenalinfröccsös fordulatszámon pörög. Miller karaktere szinte egy pillanatra sem áll meg. Emellett pedig a lecsupaszított, dokumentarista – vagy annak látszó – képi világ leköt, a hullámzó kézikamera CNN haditudósításait idéző realizmussal követi a színészeket, az akciók sűrűjébe rántja a nézőt.
Rajiv Chandrasekaran, a Washington Post oknyomozó újságírójának 2006-ban megjelent, tényfeltáró könyvéből az Oscar-díjas Brian Helgeland gyúrt fikciós forgatókönyvet. A játékfilm képes a feszültségszintet úgy fenntartani, hogy az állandó katonai helyzetek, a szakzsargon, az elsuhanó helyszínek, a szemcsés éjszakai felvételek egyetlen folyamatos suhanásba mosódnak össze.
Ugyanakkor a történet egyes didaktikus dramaturgiai megoldásai és a karakterek egysíkúsága miatt helyenként trehányabbnak érződik a film. Szembetűnő a helyzetek és motivációk leegyszerűsítése, mely a témaválasztás – az események, politikai elemek ismeretének – tükrében megkérdőjelezhető. Greengrass lényegében annak esik áldozatául, hogy a korábban magasra rakott lécet átviszi ugyan, de most inkább biztonsági játékot játszik. Mindazonáltal az emberben felidéződnek a híradófelvételek, a napvilágra került hazugságok húsbavágó rögvalósága. A hibás döntések, a megszállt kultúra nem ismerése, az erőviszonyok félreértelmezése.
Damon a Bourne-filmekben megszokott homlokráncolós elszántsággal alakítja a mozaik darabjait fokozatosan összerakó katonát. A rendezővel korábban forgatott munkák fizikai felkészülése itt kifizetődik, vívódó, de megállíthatatlan tankként trappol végig a mozin. Mellette a veterán karakterszínész, Brendan Gleeson Martin Brown CIA összekötő röpke megformálásával ismét bizonyít, ahogy Greg Kinnear is, aki tőle némileg szokatlanul, Poundstone komoly szerepében, visszataszító pentagonos bürokrataként tűnik fel.
Greengrass nem fest szép jövőt, gyorséttermes happy endet, csak egy szeletet a háborús gépezet világából. Thrillerje hatásos, annak ellenére, hogy immár ismert történelmi elemekkel játszadozik el. Hősei nem a csillagos-sávos jó fiúk, inkább machiavellista intrikusok és a fogaskerekek közt őrlődő gyalogok, akik vakon rohantak le egy országot. Ez még a mai Hollywoodban is igencsak kemény, nyers állásfoglalás. Még akkor is, ha esetleg a felvetés igazi.