Utolsó jelentés Annáról
Az emigráció királynője
A mártír miniszterelnök után a rendező egy – sajnos – kevésbé ismert, de nem kevésbé emblematikus történelmi figurához fordult. Kéthly Anna 1919-től a Magyar Szociáldemokrata Párt tagja, 1922-től 1948-ig ilyen minőségében országgyűlési képviselő (ekkor terjedt el róla az a szállóige, hogy „egyetlen férfi van a parlamentben – és az is nő”). Mivel ellenezte a kommunista párttal való egyesülést, a népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés és kémkedés vádja miatt éveket töltött előzetes letartóztatásban. Szabadulása után, az 56-os forradalom és szabadságharc idején – távollétében – a Nagy Imre-kormány államminiszterévé nevezték ki. Ekkora datálható emigrálása: 1957-ben Belgiumban telepedett le – itt élt 1976-ban bekövetkezett haláláig.
Mivel az emigrációban töltött évei alatt is folytatta az aktív politizálást és a Kádár-kormány elleni agitálást, évtizedeken keresztül az 56-os emigránsok kulcsfigurája volt – ahogy az a Mészáros-filmben is elhangzik: főleg nyugaton élő kortársai az emigráció királynőjének tekintették a kádári konszolidáció korára itthon jórészt elfeledett asszonyt. Mészáros Márta tehát a nemzeti függetlenséget jelképező Nagy Imre után ismét egy szimbólumról, egy, a szellemi ellenállás szimbólumává vált erős nőalakról forgatott (a film eleji személyes ajánlása szerint a rendező azért Kéthlyt tette meg hősének, „mert mindig volt bátorsága a szabadságot választani”).
 |
| Mindig volt bátorsága a szabadságot választani (fotó: Szabó Adrienn) |
A hasonló történelmi figurák mellett a két film közti kapcsolatot az is erősíti, hogy hasonló a szerkezetük. Az Utolsó jelentés… egyetlen nagy visszatekintésbe ékelt cselekményét A temetetlen halotthoz hasonlóan számos apróbb, esetenként akár csak villanásnyi flashback tagolja: rengeteg az ál-archív és archív felvétel, a korfestő dokumentumfilmes betét (korabeli utca- és életképeket látunk), az esetenként fekete-fehérré, a film fő szálának színes képeitől eltérővé, már-már monokrómmá stilizált „történelmi”, máskor pedig az Annát bársonyos fényben mutató lírai visszaemlékezés (vö. a Nagy Imre-film hasonló hangulatú gyermekkori képsoraival).
Akárcsak A temetetlen halottban, a Kéthly-filmben is kiemelt jelentőségre tesz szert ezenkívül a hangkulissza. A 2004-es munka hangvilága egyszerűen lenyűgöző volt (gondoljunk csak a felkavaró, majd hirtelen megszűnő hangokra a kivégzés jelenetében), és az Utolsó jelentés…-ben is sokkal sikeresebb a múltidézés hangi oldalról, mint a kissé sterilre sikerült, főleg belsőkben forgatott képekben. A korabeli el-elkapott rádióműsorok, a Kossuth rádió hírei vagy a presszóban megszólaló Nálad lenni újra jó lenne című Kovács Kati-sláger nagyszerűen teremtenek atmoszférát a film számos jelenetében. (A hangmérnök: Sipos István.)
Fontos különbség azonban, hogy míg a Nagy Imre-filmben a főhősnek végső harcát a mű magánzárkában játszódó, „monodráma” részében egyedül, magányosan kell megvívnia, addig Kéthly emberi nagyságát az alkotó valaki mással szembeállítva, pontosabban egy szellemi (egyszerre intellektuális és ideológiai) párbaj keretei közé illesztve mutatja be (az Utolsó jelentés Annáról cselekménye szerint ugyanis a magyar állam 1973-ban haza akarja csalni a politikust, ehhez pedig a nő egykori szerelmének unokaöccsét, egy fiatal irodalmárt használnak fel, aki felkeresi Kéthlyt belgiumi önkéntes száműzetésében).
 |
| Egy szellemi párbajban domborodik ki Kéthly nagysága (fotó: Szabó Adrienn) |
Sajnos azonban ennek során a néző egyáltalán nem érzi azt a feszültséget, ami egy ilyen helyzettől elvárható lenne (ahogy például a hasonló alapra, szintén egy szellemi párharcra épülő Frost/Nixonnál), mivel nagyrészt életidegen párbeszédek, erőltetett rákérdezések („Ti ezt egy kicsit másképp gondoljátok, ugye, Péter?”) hangzanak el. Amilyen ügyesen sikerült a Nagy Imre-filmnek kikerülnie a didaxis csapdáját (pedig ott aztán fokozottan fennállt annak veszélye, hogy a film szájbarágós lehet), annyira rosszul teljesít a Kéthly-darab ezen a téren, amely így feszült kamara- helyett élettelen tézisdrámává válik.
A másik fontos elem, ami nem stimmel a műben, az a magát Kéthlyt megformáló Eszenyi Enikő jelenléte. Az még nem lenne baj, hogy Eszenyi külsőleg egyáltalán nem hasonlít Kéthly Annára (Jan Nowicki fizikai megjelenésével is tökéletesen fel tudta idézni Nagy Imre alakját), inkább az okoz gondot, hogy egyszerűen túl erős a színésznői persona. Az idős Kéthly alakján átüt a színésznő személyisége, és nem tudunk szabadulni attól az érzéstől, hogy nem a politikusnőt, hanem a Kéthly Annának maszkírozott Eszenyi Enikőt látjuk (emiatt nem tud működni a fiatal irodalmárt, Pétert megformáló Fekete Ernő és Eszenyi kettőse sem, ellentétben például a filmnek csak mellékszálát képező Péter–Klári viszonnyal; a nagykövetség hivatalnoknőjét alakító Kováts Adél amúgy is lubickol a szerepben, külön öröm, ha őt láthatjuk a vásznon).
Mindezek következtében az Utolsó jelentés Annáról választott témája miatt ugyanolyan hiánypótló film, mint annak idején A temetetlen halott volt – csak megvalósításában sajnos kevésbé sikerült, mint a didaxis csapdáit ügyesen elkerülő, egyszerre nagyszabású és átélhető, a mártír miniszterelnök alakját elérhető közelségbe hozó, megrendítő Nagy Imre-film: kötelező darab helyett inkább csak korrekt portré egy felejthetetlen, mégis méltatlanul elfeledett nőalakról.
