Üvegtigris 2

Újra szól az Ízirájder!

Bemutató: 2006. január 19.

Az évek során kultuszfilmmé vált Üvegtigris folytatását leginkább sok ezer rajongója várta, nem annyira a kritikusok, akik annak idején nem túl hízelgően írtak a filmről. Volt olyan is, aki szerint az Üvegtigris nem is film, sokkal inkább rendező, forgatókönyv, szellemes ötlet nélküli szponzorfilm (Báron György: Szponzorfilm. Filmvilág, 2001/10.). A nézők azonban döntöttek, és az azóta is műsoron lévő filmet közel 130 ezren nézték meg a mozikban, majd a 2002-es DVD- és videómegjelenés a több mint 20 ezer eladott példánnyal az egyik legsikeresebb magyar filmmé tette a videós toplistán. Ez utóbbi – és a számtalan, a filmről elnevezett büfé, bolt, rajongói klub, Ízirájder-feliratok tömkelege az autók hátulján – jelzi, hogy tagadhatatlanul kultusszal van dolgunk, a kultfilm legfontosabb ismérve ugyanis a vágy, hogy újból és újból megnézzük.

A kultuszfilmmé váláshoz pedig most, a folytatásban is minden megvan, ami csak kell. Először is a jól ismert figurák, akiknek már a nevük is röhejes. Valószínűleg nincs olyan ember, akit a Kakszi Lali név hallatára nem fog el a röhögés. Ehhez jön, hogy az illető egy útszéli lakókocsibüfé, az Üvegtigris büszke tulajdonosa. Rókától, a szerencsétlen csencselőtől mi sem áll távolabb, mint a vörös bundás állat ravaszsága, Király Sanyi pedig – mi tagadás – egy debil, neve viszont előjogot jelent neki arra, hogy rendszeresen hallhassa a „Király vagy, Sanyi!” biztatást. És itt van még Cingár, akinek nem éppen gúnyneve jelzi legjellegzetesebb tulajdonságát, tekintve, hogy kancsal (erre az első részben külön poén is épült).

Közel sem kell tökéletesnek lennie

A kultuszfilm másik fontos jellegzetessége, hogy rengeteg aranyköpést tartalmaz, melyet még évekkel-évtizedekkel később is kedvtelve idézhetnek a rajongók, filmbarátok. Az Üvegtigris első része tele volt ilyenekkel a címben idézett Ízi rájder, öcsém!-től kezdve a fapumáig. Hasonló vicces szófordulatokban a második részben sincs hiány: az Ízirájdert az alkotók továbbfejlesztették (így lett belőle Vízirájder), de szép számmal nevethetünk emlékezetes szójátékokon is (nyaligátor, fuck shui, latin lever). A rendező nagy gondot fordított az atmoszférateremtésre is: ugyanaz a lepukkant, pusztuló, mégis vidám hangulat hatja át a történetet.

És itt elérkeztünk a film egyik problémás pontjához. Az Üvegtigris 2-ben vannak remek alakok, frappáns párbeszédek, erős közeg, csak egyvalami nincs benne: kidolgozott cselekmény. A precíz dramaturgia már az első résznek sem tartozott erényei közé, ezt ismétli meg a folytatás, holott az alkotók saját bevallásuk szerint ezúttal direkt törekedtek a cselekményességre. Azzal, ha egy film mozaikokból, vidám, villanásnyi életképekből áll össze, semmi baj sincsen, filmünk viszont ettől széttart egy kicsit, ráadásul nyomokban tartalmazza egy szabályos, egyenesvonalú történet ígéretét. Csakhogy nem elég felvetni valamit (esetünkben azt, hogy egy fennhéjázó vállalkozó éppen a büfé helyére akar lakóparkot építeni), majd a végén hirtelen – ámde igen viccesen – rövidre zárni. A bonyodalom után, a lezárás előtt a kidolgozásnak kellene következnie. Ez azonban elmarad, így marad most is – mint az első részben – a szertelen, csapongó dramaturgia, a lúzerek szabálytalan szerencsétlenkedése a tinnyei tó partján. Az alkotók mintha csak arra törekedtek volna, hogy az egyes jelenetek erőteljesek, ütősek legyenek (ez sikerült is: a jelenetek közül legalább egy – a túszejtős – egyenesen felejthetetlen), a film egészét átható gondolat pedig időközben elsikkadt valahol.

Érdekes módon azonban emiatt egyáltalán nincs hiányérzetünk, a folytatás ugyanis abból a szempontból is hasonlít az első részhez, hogy a másfél órát szinte végig lehet röhögni. Rudolf Péter filmjének tehát minden esélye megvan arra, hogy ismét bebizonyítsa: ahhoz, hogy egy film kultusszá váljon, közel sem kell tökéletesnek lennie.