Volver

Mamma La Mancha

Bemutató: 2006. szeptember 7.

Éber pillanatainkban tudjuk, nincs ostobább kérdés annál, mint ami úgy kezdődik: „De mi lenne – lett volna –  HA…?” Mégis  – talán épp’ ezért – e körül keringünk leginkább, legtovább. Nincs csábítóbb a reménytelen(ség)nél; követelni a visszahozhatatlant, helyretolni a kizökkent világot, rendet parancsolni a káoszban, esdekelni a megbocsátásért. Miközben nem szűnnek az árulások, bűnök, csalások, (ön)hazugságok, mocsokságok, tévedések, szaporodnak a ki nem mondott és/vagy gyáva mondatok, elhibázott érintések. Nem tanulunk.

Pedro Almodóvar Volver-e („Visszatérés”): altatódal romlott felnőtteknek – a „Le Grand” illúzióról. A refrén egyetlen, kétségbeesett üvöltés: „Gyere vissza! Ne hagyj itt, Mama!”

 

Sorsuk az Erő-lét

Fagyasztott hús – Gavaritye paruszki?

A spanyol alkotót – műveivel egyetemben – rég’ betaszítottuk a „Női Film(es)” kalodába, ám sosem éreztem nagyobb késztetést arra, hogy kiszabadítsam onnan, mint most. Ugyanis a halál tényének el nem fogadása – azaz: a halálfélelem – nemektől, szexuális identitástól független érzés. Ezt írta-dolgozta ki magából Almodóvar – a megnyugvás reményében. A Volver (avagy: Mindent anyámról’2) heroinái – megteremtőjükkel ellentétben – farkasszemet néznek a Halállal. Légyen szó - halottnak hitt -  anyjukról; nagynénjükről; egy, a konyhában, saját vérében fekvő férfihulláról; vagy – a rákbeteg Augustina esetében - a közelgő halálról.

A választott műfaj, a komikus elemekkel, groteszkkel vegyített grand guignol, kétségtelenné teszi: itt most halálosan komoly dolgokról van szó. (Hisz’ humorral álcázzuk a félelmünket.) Ráadásul a grand guignol (rémdráma) zsánere eredendően magában hordozza a „vásári” jelleget. (A Guignol a commedia dell’arte bábfigurája, ő a francia Paprika Jancsi, vagy a frank John Punch.)

Amennyire eleven hús-vér karakterek a direktor-forgatókönyvírói hősnői (a Raimunda-Sola nővérek; Raimunda kamaszlánya, Paula; Paula nagynéni; Augustina; a testvérpár édesanyja, Irene; és egyáltalán, a vásznon ragyogó fehérnép), annyira nincsenek az opusban élő férfiak. Utóbbi, mondhatni, így rendeződött (sic!): az egyik hímet – kurta jelenete után – mirelit-formában szerepelteti Almodóvar, a másikat sebesen elköltözteti a városból. Férfiemberről – rajtuk kívül – csak beszélnek a nők, de abban sincs köszönet. Solát elhagyta – kurvapecér - férje, a nővérek apja pedig olyan volt, mint a bagzó macska - Augustina anyjával csalta a nejét, a falu tudtával.

Így a nők végzik a legkevésbé sem jó mulatság, de „férfimunkát”: ásnak, gödröt temetnek, furgont vezetnek, rakodómunkásként cihelődnek. Mindemellett, kiválóan teljesítenek a „klasszikus”, női feladatok frontján: cselszövés, manipuláció, bűnnyom-eltakarítás, ebéd- és vacsorakészítés több mint. harminc főnek, betegápolás, sírgondozás, és a többi. Szeretkezni azonban – ezek után?! -- nem áll módjukban. A Volver szerelemtől megfosztott amazonjait kényszeres cselekvés hajtja, úgy élnek meg minden napot, mintha az volna az utolsó. Olybá tűnik, nem tesznek mást, mint hogy (évtizedek múltán is) a férfiak szennyesét mossák – ám az ő kezük sem marad tiszta. Amikor az illegális fodrász Sole úgy dönt, orosz koldusnak lódítja a lakásában rejtegetett, halálból „visszatérő” – édesanyját, elhangzik egy mondat: [azért legyen orosz], mert „ők olyanok, mint mi.” Almodóvar asszonyai, valóban – ideje észrevenni - mint a Nagy Orosz irodalmi hősnők. Sorsuk az Erő-lét.

(La) Belissima

Almodóvar műve – bár kevéssé olyan egyértelműen, mint a Rossz nevelésben -: film a filmben. A bravúr egy archív felvétel – és nem a Raimunda kitűnő főztjét faló filmes stáb. A Volverben rövid időre föltűnik Anna Magnani, Luchino Visconti 1951-es, (La) Belissimá-jából.  Maddalena Cecconi (Magnani) ún. „showbiz-mama”; megátalkodott anyatigris, aki mindenáron filmcsillagot akar faragni Maria lányából, kitörni vágyva a nyomorból, menekülni az őt rendszeresen bántalmazó férj elől. Raimunda (Penélope Cruz) és édesanyja, Irene (Carmen Maura) sorsa szembetűnő hasonlóságot mutat a „Gyönyörű” Cecconi – és lánya – élettragédiájával. Túl a testi sértésen, szexuális zaklatáson: Raimunda -  anyja támogatásával – gyerekkorában énekversenyeken diadalmaskodott, ám az álmok szertefoszlottak. (Anna Magnani – egyébiránt – a Mamma Róma okán is méltán nevezhető Anya-ikonnak.)

A Volver szerelemtől megfosztott amazonjait kényszeres cselekvés hajtja

Esterházy A szív segédigéiben: „Micsoda aggszűz leszek, annyi bátorságom sincs, hogy a halált szeressem.”  A La Mancha-i asszonyok hisznek a túlvilágról visszatérő halottakban – akik a Volverben betegeket ápolnak. Szeretik a halált.  A falu szülötte, Almodóvar nem hisz a szellemekben, irtózik a végtől, és – eufemizmussal – nem is misztifikál. Raimunda szó szerint megérzi (halott) édesanyja jelenlétét nővére lakásában: a mama ugyanis hatalmasakat szellentett. Ha testről van szó, a filmmágus öli az illúziót. Egyébként is, van-e kijózanítóbb, mégis felemelőbb állítás, mint hogy ha majd eljön az idő, rég’ eltávozott szerettünk segít át a halálba - úgyis otthonosan mozog már a túlvilágon. Milyen praktikus! 

Pedro Almodóvar bámulatos aprólékossággal végiggondolt – ám korántsem kimódolt - munkája a lelkiismeret-furdalás, a szép remények, a félelmek filmje. Ordít belőle a rendcsinálási szándék. A Volverben a könyörtelen tisztázás vágya, a józanság – már-már „hidegvér” – ejt ámulatba, miközben ott benn, kétségtelen, meghasad a szív. Ez a melankolikus, szakrális opus azonban - legalább – két kiábrándító állítást rejt magában. Egyfelől, noha a szenvedély intenzitása mit sem csökkent, annak iránya (vagy: tárgya) megváltozott. (A nők - férfiakat kitüntető - hurrikánként pusztító szenvedélye helyett: anya-gyermek (és fordítva) iránti, feltétel nélküli szeretet.) Másrész, Almodóvar erős fenntartással fogadja, hogy dolgainkat – itt a Földön, még életünkben - rendezni vagyunk képesek.
 
Wittgenstein vallotta: „Az tud beszélni, aki reménykedni tud, s viszont.” A Volver húsba vágóan őszinte, egyenes beszéd.

Raimunda egy fiatal, keményen dolgozó és igen vonzó édesanya, aki munkanélküli férjével neveli serdülőkorban lévő lányukat. Nagyon erős nő, egy született harcos, ugyanakkor érzelmileg nagyon is törékeny. Gyermekkora óta egy rettenetes titkot őrizget.A család anyagi helyzete nagyon ingatag, így Raimunda kénytelen több műszakban is munkát vállalni.Nővére, Sole viszont igen félénk, elvált nő, aki egy illegális fodrászként keresi kenyerét. Paula, a nagynéni, egy La Mancha-i kisvárosban él, ahol rendszeresen végigsöpör a keleti szél, mely többek között az itt regisztrált magas elmezavar egyik kiváltó oka. Ez az átkozott szél a felelős a területet minden nyáron sújtó tüzekért, melyek egyikében Raimunda és Sole szülei életüket vesztették. Egy tavaszi vasárnapon Sole felhívja Raimundát, hogy tájékoztassa őt Paula nénikéjük haláláról. Raimunda nagyon szerette nénikéjét, mégsem tud ott lenni a temetésen, ugyanis percekkel a telefonhívás előtt, munkájából érkezve holtan találta férjét a konyha padlóján egy késsel a mellkasában. Lánya bevallja, hogy ő végzett vele, mert részegen szexuálisan zaklatta őt. Raimunda számára a legfontosabb, hogy megmentse lányát...