sex hikaye

Jeles András-portré

2004. július 12. - filmhu
Az amatőrfilmesként indult, majd a főiskolán Herskó János osztályában végzett Jeles András már első nagyjátékfilmjével, az 1979-es A kis Valentinóval elfoglalta különleges és kiemelkedő helyét a magyar filmkultúrában: első számú filmes képviselőjévé lett annak a nemzedéknek, amelyet az irodalomban mindenekelőtt (a hozzá közel álló) Petri, továbbá Nádas, Esterházy, Kornis neve fémjelez. Ezt a kivételes pozícióját az azóta eltelt negyedszázad során mindvégig megőrizte, annak ellenére, hogy nagy kihagyásokkal dolgozott, átrándulva a színház és az irodalom területére; ugyanakkor soha, egy pillanatig sem tett a politikához, a piachoz vagy a divathoz igazodó engedményeket.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
A korai Jeles-filmek matériájának sokrétűsége, a stílusok zavarbaejtő változatossága, a nézőpontok folyamatos cserélődése, a mű gondolati tartományának hatalmas íve, a dokumentativitástól a létfilozófiáig, a naturalisztikus ábrázolástól a szimbolikáig és a líráig, a kulturális rétegek egymásra torlódása a káromkodástól, a magyar nótától, a csacska slágerektől és a munkásmozgalmi jelképektől Mozartig, Kafkáig, Shakespeare-ig és Eliotig, irónia és megrendülés meghökkentő szimbiózisa, s mindennek a folyamatos, lüktető viszonylagossá tétele a nyelv – szó és kép – határainak megkérdőjelezésével, azaz az elmondhatósággal kapcsolatos kétely folyamatos tudása és érzékeltetése, a hagyományos kritikai megközelítés számára szinte besorolhatatlanná teszi e műveket. Ahogy A kis Valentino egyik jelenetében lángra lobban egy köztéri szemeteskuka, s miközben lassan leég, belőle kecses Vénusz-szobor emelkedik ki, úgy bomlik ki, ugyanilyen sejtelmesen és mégis magától értetődően, a jelesi költészet és filozófia a naturális életanyagból: mocsokból, erőszakból és árulásból. 
A kis Valentino alaptörténe banális: szabvány bűnöző-história egy sikkasztó fiú egynapos eszeveszett, reménytelen költekezéséről, amellyel egy másik, csábítóbb életet szeretne vásárolni magának. A kitörési kísérlet („korcs odüsszeia”, ahogy Petri írja) az idő múlásával egyre tébolyultabb pokoljárássá változik át. Jeles pontosan ábrázolja a reggeltől estig tartó kiüresedés folyamatát: hősünk lassú rádöbenését arra, hogy a tévében, plakátokon, filmekben látott csillogó „másik világ” ajtaja olyan kulcsra nyílik, amely nincs a kezében. A kis Valentino – miként Jeles minden filmje – nem csak egy történetet mond el, hanem egyszersmind meditáció is a történetek elmondhatóságának esélyeiről, a filmnyelv (és általában: a nyelv) lehetőségeiről és korlátairól. Ezt szolgálják a kizökkentő effektusok, a szokatlan, takarásos beállítások, az erős, éles vagy szórt ellenfények (operatőr: Kardos Sándor), az ismétlések, a feliratok, a töredékes narráció, a rendezői nézőpont váltogatásai, a kamera időnkénti elcsavargásai egy lehetséges másik történet irányába.
Jelest mindig „a szociálisnak és egzisztenciálisnak a metszéspontján keletkező nagy dilemma foglalkoztatja” – írja a második játékfilm, az 1983-as Álombrigád kapcsán Radnóti Sándor. A jelesi világkép és az ebből következő elbeszélési forma legradikálisabb darabja az Álombrigád, nem véletlen, hogy ez volt a nyolcvanas évek egyetlen betiltott magyar játékfilmje, csak a rendszerváltozás hajnalán kerülhetett a mozikba. Ez a film, szemben A kis Valentinóval, munkáskörnyezetben játszódik, hősei a szocreál kultúra omladozó falai között ténferegnek, s próbálják kibeszélni magukból fájdalmaikat. A mű szokatlanul gazdag és sokrétű textúrájának ellenére maga a történet ezúttal is egyetlen mondatban elmesélhető: egy angyalföldi gyár munkásbrigádja elhatározza, hogy előad egy akkoriban divatos szovjet munkástárgyú színdarabot (German: A prémium, nagy sikerrel ment a budapesti Nemzetiben), kiosztják a szerepeket, egy hajdan jobb napokat látott zavarosfejű, alkoholista rendező segítségével próbákat tartanak, míg végül a heroikus vállalkozás a lelkes és kemény munka ellenére megfeneklik.
Túl a történeten az Álombrigádnak is kiemelt tárgya – mintegy külső burka – maga az elbeszélés: az alkotás in statu nascendi, a születés folyamatában. A drámai tét nem pusztán a szaggatott, kihagyásos történetben rejtezik, hanem abban is, hogy létre tud-e jönni egyáltalán a történet. Jeles egy narrátor közbeiktatásával (a film egyetlen profi színészének, az operett-sztár Rátonyi Róbertnek emblematikus alakításában) feladja a hagyományos elbeszélő film rendezőjének kivülálló, hűvös és objektív pozicióját: a mesének tárgya az is, aki mesél (miközben tudjuk, hogy őt magát is a rendező „meséli”). „A mozidarabok ugyebár történetek – írja Jeles. – De ki és hogyan mondja, miféle médium felhasználásával, a történetet. Mondja-e egyáltalán valaki?” A narrátor terve – a sztori elmesélése – azért jut csődbe, mert csődbe jut a történet hőseinek – a filmbéli munkásoknak - a terve, hogy egy gyönge munkástárgyú színmű eljátszásával fogalmazzák meg körvonalazatlan gondolataikat és vágyaikat, adjanak hírt a létezésükről.
Jeles harmadik játékfilmje, az Álombrigád botrányának évében leforgatott Angyali üdvözlet látszatra erősen különbözik az előző kettőtől: ez Az ember tragédiájának egyéni változata, egyetlen külső helyszínen, „panteisztikus játszótéren”, gyerekszereplőkkel játszatva el Madách történetelemfilozófiai drámáját. (A film munkacíme - Bruegel nyomán – Gyerekjátékok volt.) Jeles komolyan veszi, hogy a Tragédiában a történelem álom, amelyet az Úr bocsát rá a gyerekként tévelygő, hívő, majd folyamatosan csalatkozó, tragédiába rohanó emberre. Jeles e művével még világosabbá teszi, ami eddigi filmjei láttán is nyilvánvaló volt: őt nem érdekli önmagában egy-egy történet elbeszélése, kizárólag a végső, metafizikai kérdések izgatják - ehhez talál alkalmas alapanyagot Madách tandrámájában. Vásznán – melynek színes (t)enyészete igazi operatőri remeklés (ez az utolsó közös munkájuk az addigi alkotótárssal, Kardos Sándorral) – a játékos bruegeli tabló boschi szörnyvízióba fordul. A film végéről hiányzik a Tragédia sokat vitatott optimista, küzdésre buzdító fináléja: a mű a mindvégig jelen lévő halál fenyegető arcával fejeződik be. Jeles Madách remekművéhez hozzáadja a huszadik század rémísztő tapasztalatait: mintha a Tragédiát Beckett szemével nézné, akinek megrendítő költői képét a sír fölött szülő asszonyokról a filmjében megidézi.
A Tragédia-parafrázist legalább olyan hevesen vitatták, mint az Álombrigádot. Ezt követően Jeles tíz évre visszavonult a filmezéstől, fontos és újszerű színielőadásokat készített a Monteverdi Birkózó Körrel (közülük kettő, a Szélvihar és A mosoly birodalma videóváltozatban is megőrződött); ezek színháztörténeti jelentőségének elemzése egy másik dolgozat tárgya lehetne. 1993-ban készíti el következő opuszát, a Senkiföldjét. Látszatra ez a leghagyományosabb filmje. A történet 1944-ben játszódik egy magyar kisvárosban, s egy, a bevagonírozást, az elhurcolást, a halált váró zsidó polgárcsalád kálváriáját mutatja be – egy bakfislány szemével. Nem történelmi film a Senkiföldje, hanem – hűségesen a rendező érzékenységéhez – létfilozófiai dráma. A műről a magyarnál többet elmond a francia és az angol címe: „Dieu n’existe pas...”  „Why Wasn’t He There?”. E film tárgya ugyanaz, mint volt az Angyali üdvözleté: Isten jelenléte és hiánya, az emberi faj történetén végigvonuló megmagyarázhatatlan, szeszélyes pusztítás, az a keserűség, ami az Álombrigádban felhangzó Lear-szövegből csendül ki: „...mint pajkos gyermekeknek a legyek, csak annyi vagyunk az isteneknek: játékból ölnek”.
„Auschwitzban vagyunk, ebből nem lehet kikecmeregni... – nyilatkozta Jeles. – Iszonyatos volt a felismerés, hogy ez a probléma.” A film nem Auschwitzban játszódik, mindvégig a kisvárosi miliőben marad, mintegy az „Auschwitz-előtti” időben. A Senkiföldje azt beszéli el, Auschwitz árnyékában miként foszlanak szét a köznapi élet keretei, s válik mindennaposá az elképzelhetetlen: a botrány. A kisváros világa abszurd és álomszerű, akárcsak Jeles összes előző filmjében, a kislány történetében a fantázia képei keverednek a valóságéval, ahogy megpróbál elmenekülni kedves regényhőse, Copperfield Dávid meg-megelevenedő távoli meséjébe.
Újabb tíz év szünet után Jeles 2004-ben mutatja be legújabb játékfilmjét, a József és testvéreit. Zavarba ejtő mű ez, mint alkotója minden munkája: nem törődik kordivattal, világfesztiválok csábító szirénhangjaival, archaizáló szövege idegen nyelvre jószerivel le sem fordítható. Jeles, minden eddigi munkáinál nyilvánvalóbban, az egyetlen történethez kanyarodik vissza: az Íráshoz, abban az ősi, primitív formájában, ahogyan az az egyszerű, írástudatlan emberek ajkán megformálódik, az ő benső történetüké válik, az ő saját nyelvükön megszólalva. (A film alapjául Jelesnek a Holmiban megjelent értékes irodalmi szövege szolgált). Nem csak a szó, hanem egyszersmind a mozgókép születéséhez is visszakanyarodik: az árnyjátékhoz, a laterna magicához. Jeles az ősképeket infrakamera íriszlencséjén át láttatott mai áldozatörténettel keretezi. Szenvedéstörténet mindkettő, azzal a különbséggel, hogy míg a modern história, amelyet – nem véletlenül – sötétben látó kamera szemén át lesünk meg, kegyetlen, egydimenziós és érzelmek nélküli, addig az ősrégi mese érzéki, játékos és derűs. A József és testvérei bravúrosan szép árnymeséje egy letűnt kor gyermekien őszinte, naív szellemét hordozza – folyamatosan szembesítve azt a modern kor üres, jéghideg képeivel.
 
Szerző: Báron György


Címkék

portré



nka emblema 2012