Mephisto
1981
A kis Valentino (1979)
Jeles András
Ál-olasz sláger harsogja az álmagyar valóság dalát, valahol a Vidám Parkban. „Holé, hoppá, csocsi, a kis Valentino!” (Az eredeti szöveg még figyelemre méltóbb.) A film hősét, aki munkahelyéről egy rábízott nagyobb összeggel meglép, hogy „szórakozzon”, hogy „éljen”, tán Lászlónak hívják. Vagy sehogy.
Dörzsölt figurák már a Vidám Parkban is átverik, ő meg bemegy az Elvarázsolt Kastélyba. Az az érdekes, hogy Jeles filmjében minden álságos, de ez az álság az ál-valóságot itatja át, és ez az álvalóság a valóság (mínusz szorozva mínusszal egyenlő plusz) - a magyar valóság, melyről Jeles nem-valóságtükröző filmet készít. Hősei buta álvilágban élnek, de az a világ nagyon is valóságos, a szürkeség olyan mélyen átfesti, hogy közelít az abszurdhoz, mondhatnám villámgyorsan közelít és „belelép” az abszurdba, átlépi annak határait. Abszurdumok gyújtózsinórjai a sültrealista hetvenes évek sültrealista, földhözragadt magyar valóságában.
„Mért nem daloltok, mért nem daloltok?” Félbolondnak látszó figura faggatja a nagy semmi lakóit valami lepusztult gyárudvar közelében. Akinek talán kiabál, az dalolna, de gégecsővel nehéz. De mintha mások is gégecsővel élnének, például a film húsz éves segédmunkás hőse. Keveset beszél, amit mond, azt is elharaphatná. Furcsa mód ezt a proletárfiút ritkán látjuk proletárkörnyezetben. Látjuk inkább egy többszobás, régi, nagy lakásban, lecsúszott, ahogy akkoriban mondták: „deklasszáltnak” látszó emberek között. Talán rokonai? Egy nagymama-féle például nyomozókat tessékel ki a nagy lakásból. Fogalmunk sincs, mi történik itt, arról se nagyon, kiket látunk. A nagy, félsötét lakásban fekete ruhás, matróna-nagymama vonul ünnepélyesen égve. Ekkor már ez is természetes, hogy matrónák tüzet kapva vonulnak ebben a filmben. Ég azután az utcán egy kuka is, benne görög istennő, tán Niké, hősünk, a kis Valentino bámészan nézi padon fekve.
„A művésznővel szeretnék beszélni”. Ez idő tájt a kis Valentino elegáns étteremben ebédel. Halk és némileg fenyegető pincérek szolgálják ki. A jelenet „kulcsa” egy idős, értelmiségi pár. Ez is szándékoltan információ-hiányos jelenet, rontott-roncsolt hangértékű dialógussal, de azért átszűrődik, hogy többek között (talán) a bennszülöttek emberevési szokásairól, kultúrantropológiai aspektusból folyik a szó. Hősünk kicsit hallgatja őket, majd felhívja a „művésznőt”. Üzenetrögzítő felel. Másodszor valószínűleg téves kapcsolás. Talán régiségkereskedést látunk, ahol felveszik a kagylót. Értelmezhetetlen beszélgetésbe csöppenünk, ismeretlen emberek közé. Most ebben a nagy és ismeretlen lakásban vándorol a kamera, családi fotóra közelít. A fotón először és utoljára látott személy: nem tudjuk meg kit, és miért láttuk. Nincs összefüggés, az oksági viszonyokról le kell mondanunk. Valamilyen, múltban történt, kisillabizálhatatlanra halványult, de ma is ható régvolt események, valami csökött és nem feltérképezhető „idő- és helyrajz”. Senki nincs a helyén, és senki nem azonos önmagával.
A semmi filmje: néha úgy látjuk, a nagybetűs semmié, máskor meg úgy, a semmik legkisebb porszemeié. Dokumentumfilm és hideglelős abszurd bohózat egyszerre. A hetvenes évek megrontott röntgen-átvilágítása, és a rontott röntgen nagy bajokat mutat. A magyar ürességben mászkál egy semmirekellő fiú, és a fejében nincs semmi. Senkinek nincs semmi a fejében, de legkevésbé a valóság valóságos, legkevésbé a valóság „fejében” - vagy „ölében” - van valami. Egyszer, a film vége felé a fiút pincérek csapják be és kergetik ki a balatoni vendéglőből. Utána a „kis Valentino” hanyatt fekszik a Balaton vizén és az eget bámulja. Furcsa, érdekes fények és felhők. Tán ott van valami.
Szerző: Bikácsy Gergely
